A magyar filozófiatörténet tematikus vonulatában az emberi lét teljességére és az ezzel koherensen összefüggõ hiány kérdésköreire vonatkozó kérdésfeltevéseket és a lehetséges válaszokat értelmezi a szerzõ különbözõ szövegek hermeneutikai elemzésével és összehasonlító analízisével. Az európai filozófiai tradícióban e problémakörök az egyes domináns filozófiákban tematizálódtak Arisztotelésztõl Sartre-ig. A filozófiai diskurzusok univerzalitás-igényében jelenlévõ két kulcsfogalom mintegy vezérfonalként vezetett egyrészt a filozófiai rendszerek konstruálásához, másrészt a nem rendszerben gondolkodó bölcselõknél, például az egzisztencia-filozófiákban is, jelentõs pozíciót foglalt és foglal el ma is a magyar bölcselet jeles alakjainak koncepciójában.

A két részbõl álló könyvben a szerzõ az Abszolútum-központú koncepciókban (Böhm Károly, Varga Béla, Makkai Sándor, Brandenstein Béla), és a nem rendszerben gondolkodók elgondolásaiban (Révay József, Hamvas Béla, Király V. István) értelmezi a hiány és a létteljesség kapcsolódásait.

A tematikus megközelítés újszerûsége mellett a szerzõ a hagyományos filozófiatörténet-írás metodikáját ötvözi a hermeneutikai-komparatív módszerrel.