Mintha ​átaludnánk közös történelmünket, hogy aztán felriadva a különös álmok keltette rémületből, memóriánkra, fantáziánkra s nemegyszer előítéleteinkre támaszkodva kíséreljük meg az éjszaka látottak felidézését.
De ne feledd: a te álmod csakis a tiéd. Nincs kollektív álom, még ha az álmok számtalan vissza-visszatérő elemet hordoznak is. A te álmodról csakis te rendelkezel, s annak elbeszélése kizárólag téged illet. Álmodat megoszthatod másokkal, de az álom és a narratíva sosem cserél gazdát. Ócska zsarnokok szokták felfuvalkodott dölyfükben azt gondolni, hogy beteges történelmi vízióikat kollektív vágyálmokká képesek dirigálni, mintha csak valamennyien szinoptikusok módjára látnánk és gondolnánk ugyanazt. Súlyosan tévednek, még akkor is, ha kezükből evő szolgáik önfeledten hitetik el magukkal, hogy uruk álma voltaképpen az övék is.
A Múzsák ezen csak derülnek, s lejtik tovább a táncukat. A tánc persze nem örök, csak annak tűnik. Ők maguk, vagyis a létezésük örök. S még ha olykor rejtőzködnek is előlünk, akkor sem adhatjuk fel létezésükbe vetett bizonyosságunkat. Hiszen nem ők szűnnének meg, sokkal inkább mi magunk.
Pedig az Örökkévaló nyújtotta történelem, amely értelmet ad bolyongásainknak, szabadságot és felelősséget választásainknak, kifogyhatatlan muníciót múltunk minden pillanatából és minden valaha volt gondolatunkból, s célt láttat a mindig „te”-ként és sosem „az”-ként érzékelt másik emberben, zsidónak és kereszténynek közös út. Érdemes volna vigyázni erre az útra, amíg véglegesen be nem takarja áthatolhatatlan köd és elbutító homály.