Ez a könyv a L'Harmattan Kiadó Julio Cortázar életműsorozatának második elbeszéléskötete. A kötet novellái a XX. századi világirodalom kiemelkedő, briliáns mesterségbeli tudással, hihetetlen leleményességgel, képzelőerővel és érzékenységgel megírt rejtélyes darabjai. A szövegeken keresztül az olvasó egy olyan alkotó művészete révén kerülhet közelebb a tengerentúli hispán kultúrához, aki a legjobb értelemben vett kozmopolitizmust, a nemzeti határokon, sőt kontinenseken átívelő örök emberi értékeket, lelkünk legtitkosabb rétegeinek, összefüggéseinek érzékeny feltárását, a humor és a fantázia mindenen felülhelyezkedő érvényességét képviselte műveiben. 

Merített-e az elbeszélő Cortázar valakitől ihletet, amikor a Játékok címet adta egyik sajátosan csoportosított novellagyűjteményének? És ki lehetett az? A holland művészettörténész és történetbölcselő Huizinga, aki szerint a kultúra és a történelem végeredményben játék? Vagy a komorabban játékos nagy francia, Anatole France („A játék: közelharc a sorssal”)? Nem tudjuk. De tény, hogy Cortázárnak akár művészi credója is lehet ez a vallomás: „Nem valamiféle fényűzés, létpótlék a játékosság [.], hanem az egyik fő fegyverünk [.], amellyel eligazodhatunk az életben. Nem a billiárdjátszma vagy a futballmeccs játékosságáról, hanem egy látásmódról beszélek, amelyben elvesztik a szokott rendeltetésüket a dolgok [.]. A játékos ember találékony, mindig új és új alakzatok világában él és alkot [.]. Énnekem bizonyos értelemben játéktevékenység az irodalom, erotikus aktus, a szerelem egy formája. Mégis, ahogy Grendel Lajos mondja egyik Cortázárt méltató írásában: „A játék, a fantasztikum, a spekuláció, a meghökkentés hátterében mindig fölsejlik a létezés drámája. A játéknak egyszer csak tétje lesz, élet és halál kérdésévé transzformálódik.”