Semezdin Mehmedinović önéletrajzi ihletésű kisregényének elbeszélője az ostromlott Szarajevóban próbálja átvészelni a kilencvenes évek legvéresebb konfliktusát, ám végül mégis kénytelen elhagyni a hazáját. A rövid történetekből felépített kötetben az ostromlott város nem díszlet, hanem komor valóság, de a szabad élet reményével kecsegtető, motelszagú Újvilág is a kitaszítottság és valóra nem váltható ígéretek földje marad. A Ruszki kompjuter a háborús évek és az emigráció első időszakának érzékenyen, finom humorral és kegyetlen őszinteséggel megírt naplója, a szemtanú látomása egy darabokra hullott világból, az önhibájukon kívül pokolra került, ott mégis a helyüket kereső emberekről. A kisregény megjelenése óta a délszláv háború (újra)értelmezésének egyik megkerülhetetlen könyvévé vált. A vérontásban szilánkokra hasadó tudat, és az emigráció gyökértelenségében őrlődő emlékezet megrendítő krónikája.

SEMEZDIN MEHMEDINOVIĆ költő, író, 1960-ban született Boszniában. A háború után először Horvátországba, majd 1996-ban az Egyesült Államokba emigrál. Jelenleg Arlingtonban, Virginia államban él. Főleg verseket, esszéket, publicisztikákat ír. Szarajevó ostroma kezdetén a városban maradt családjával, és a rákövetkező évben megalapította a BH Dani (BH Napok) c. politikai hetilapot, amely a háborús időkben is a demokrácia és a pluralizmus fóruma tudott maradni. Főbb művei: Sarajevo Blues (1992), Devet Alexandrija (Kilenc Alexandria 2002), Ruszki kompjuter (2011) és Autoportret s torbom (Önarckép táskával 2012). Műveit számos nyelvre lefordították, magyarul ez az első könyve. Orcsik Roland 1975-ben született az egykori Jugoszláviában, Óbecsén, 1992 óta Szegeden él. 2007 óta a Szegedi Tudományegyetem Szláv Filológiai Intézetének tanársegédje, 2011 óta pedig a Tiszatáj folyóirat egyik szerkesztője. Költeményeket, tanulmányokat, kritikákat, esszéket ír és déli szláv nyelvekből fordít. Legutóbbi verseskötete: Mahler letöltve (Kalligram, 2011). Ž. biciklivel érkezett, letámasztotta a bejárat előtt, majd Omarskáról kezdett mesélni. A történet émelyített, de ő könnyedén írta le az eseményeket, mintha nem is vele történtek volna meg. Végül azt mondta: Én is költő vagyok. Úgy gondolja, azért élte túl, mert dicsőítő éneket írt a láger parancsnokához. Ez talán a huszadik századi lágerek tipikus jelensége: az áldozat megpróbálja elnyerni annak kegyét, aki életről és halálról dönt. Megkértem, hogy szavalja el a verset. Csak másodszori rábeszélésre engedett. Lámpalázas volt, a hangja remegett, amíg kimondta azokat a mondatokat, amelyekkel megvásárolta a saját életét, jobb kezét a mellkasához szorította, a szívéhez, mint egy sportoló himnusz közben.