MICHAEL ​HULSE (1955) angol fordító, kritikus és költő. 1978-ban Dole Queur című versével megnyerte az első Nemzeti Költészeti Versenyt, amelynek zsűrijében Ted Hughes, Fleur Adcock és Gavin Ewart foglalt helyet. 1980-ban Eric Gregory-díjat nyert, 1991-ben Cholmondeley-díjat. Az egyetlen költő, aki a Bridport Költészeti Díjat két alkalommal is megkapta (1988, 1993).

Ez a szomorú, mégis bájos történet, egy macska és egy fecske be nem teljesülhető szerelméről szóló mese, annak idején nem a nagyközönségnek készült. Jorge Amado, a világhírű brazil író, 1948-ban, Párizsban írta fia, Joao Jorge egyéves születésnapjára ajándékul. Első kiadására is csak sokkal később, 1976-ban került sor, amikor a neves bahíai festőművész barát, Carybé akvarelljeivel díszítette könyvet, amely mély élettapasztalata, ellenállhatatlan humora, költői nyelvezete, és a szöveg világához közel álló, kedves illusztrációi miatt is méltán sorolható a modern meseirodalom legszebb, nem csak a gyerekek, de a felnőttek érdeklődésére, szeretetére is számot tartó művei, Saint-Exupery Kishercege vagy Milne Micimackója közé.

„A múltkereskedő meglepetésként és örömként érheti mindazokat az olvasókat, akik úgy gondolják, az afrikaiak posztkoloniális időszakban átélt zavaros és gyakran tragikus tapasztalataival birkózó regények szükségszerűen sötét, brutális művek. Agualusa táncol, és nevet – a sírás határán. A múltkereskedő ügyesen elbeszélt, gyönyörű regény. Elegáns, agilis, szellemes és elbűvölően leleményes.” David Constantine, The Independent

„A seb megjelöl, és a sebesült élet az idegenség bélyegét hordja magán. Az élet azonban, abban a törekvésében, hogy visszatérjen önmagához, igyekszik mélyre ásni saját magában, nyomokat találni, és azokat olvashatóvá tenni.
Celan művei nyomolvasásra szólítanak fel, hiszen versei maguk sem a megbékélés automatizmusai. Egy hiányt rajzolnak körbe, valamit, ami nem mondható ki, és ami mégis megtörtént, történik és mindig történni fog. […] A nyomolvasás egyúttal, mivel sebekről van szó, egyben sebolvasás is. […] Ezzel érthetővé válik, miért is lehetett szó az egyik versben »sebesre olvasottságról«. A költészet így az élet genealógiájává válik.”

A Bariona Jean-Paul Sartre első drámája, és nem igazán illeszkedik a későbbiek sorába. Nemcsak témája miatt, amely a Megváltó betlehemi születésének története, hanem az ateizmusát átható remény miatt sem, amely itt az emberiség egészére rávetül.

Katarzyna Sowula novelláiban látszólag nagyon kevés a valódi esemény, csendes, lefojtott hangú monológjaiban emlékképek és vágyálmok, sérülések és remények sorjáznak egészen hétköznapi háttér előtt. Mégsincs egy percnyi unalom sem ebben a könyvben! A varsói hétköznapok bagatell történéseiből egész életutakra láthatunk rá egy pillanat alatt, egy elhibázott mozdulatból (kuka mellé dobott újságpapír galacsinból) több generáció boldogság iránti vágyódása és elkerülhetetlen kudarcai, félresiklásai bomlanak ki hirtelen. Sowula írásainak ereje éppen ebből, az apróságok mögött feltáruló szédítő mélység megmutatásából fakad, na meg abból a bátorságból, ahogy a szerző, akár egy ejtőernyős, beveti magát az ismeretlen életek sűrűjébe.