„A ​következőképpen lehetne bemutatni az egyik legelterjedtebb, a sárkánnyal folytatott harcról és a leányszöktetésről szóló meseszüzsé keletkezésének és alakulásának vázlatos történetét. [...] Az első stádium a rítusé, a ténylegesen elvégzett rítusé. A második stádium a mítosz: a rituális gyakorlattal már felhagytak, és úgy tekintenek rá, mint értelmetlen és elítélendő szokásra. Megjelenik a hős, az istenek fia, hogy elpusztítsa a leányrabló szörnyet. Az emberek hisznek a mítoszokban, a mítoszoknak vallásos értelmük van, a közösségek szakrális hagyományait hordozzák. S végül a harmadik stádium a meséé. Az elbeszélői szerkezet változatlan marad, és a szüzsé néhány vonása átalakul, a mesét azonban már fantasztikus, kitalált történetnek gondolják. A hős a maga ereje vagy szépsége miatt kelt csodálatot, többé nem isteni alak, hanem ember, idealizált, álomszép királyfi. [...] De vajon minden varázsmesei szüzsé hasonló stádiumok mentén fejlődött? A kérdés nagyon is kézenfekvő, mégis helytelennek tartom. Mindig arra igyekeztem rámutatni, hogy a varázsmesék [...] egy egységes rendszer részei, és egyetlen kompozíciós séma szerint épülnek fel. Következésképpen nem is igen beszélhetünk különálló mesetípusok keletkezéstörténetéről, sokkal inkább a varázsmesék hagyományrendszerének történetiségéről. A varázsmese történeti gyökerei című munkámat is ennek a kérdésnek szenteltem” – foglalta össze munkájának téziseit Propp. Manapság már aligha vitatható, hogy A mese morfológiája „második kötetének” tekintett mű nélkül a korábbi, a strukturalista folklór- és irodalomtudomány klasszikusává vált Propp-mű jó néhány alapvető következtetése sem érthető meg. Mégis óva intenénk a két mű olvasóit attól, hogy az első kötetet mint a varázsmesék szerkezeti leírását, a másodikat pedig mint a varázsmesék „szimbólumtárát” olvassák. Propp 1928-as és 1946-os könyveiben a varázsmesei elbeszélés műfaji jellegzetességeinek és a mesehagyomány egészének a rítusokkal és a mítosszal párhuzamos történeti modelljét vázolta fel. Életének utolsó évtizedeiben fogott hozzá a mesegyűjtés és -kutatás elméleti kérdéseit is tárgyaló munkájához, Az orosz mese című, sajnos befejezetlenül maradt monográfiájához. „Hősies” vállalkozása még akkor is le kell nyűgözze a professzionális vagy a laikus olvasót, ha a proppi meseelmélet egyes elemeinek mára inkább csak tudománytörténeti jelentőségük van.