Dagmara, a Berlinben élő lengyel tévés újságírónő lassan a pályája csúcsára ér, de egyszer csak visszatérnek a múlt kísértetei. Hiába illeszkedett már be annyira, hogy inkább Varsóban mozog idegenként, hirtelen megint kínozni kezdi a kamaszkorban elszenvedett identitásválsága.

A regény 2015-ben megkapta az Európai Unió Irodalmi Díját. 

A polgárháború utáni zűrzavarban, az elbukott remények szürkületében szinte észre sem venni, hogy az Esplanāde park adventi forgatagában egy hajlott hátú, zavartnak tűnő öregember kinyújtja karját a körhinta felé, és leemel róla három kisgyermeket. „Hajnali négy körül Dāvuss nyomozó felriadt álmából, mert odalenn az ablak alatt mintha ritmikus kopogtatást lehetett volna hallani, aztán minden elcsendesedett, de az álma már elszállt.”
Az Európai Unió Irodalmi Díja (2017)

2021-ben kettős évfordulót ünnepelhettünk: 100 éve született és 40 éve halt meg Pilinszky János. Életműve azonban máig élő. A könyv a költő eddig kevéssé ismert arcát mutatja be: olyan alkotóét, aki (noha költőként vált ismertté) számos más művészeti ágat inspirált, ugyanakkor saját költészetét is több művészeti ág inspirálta. A kutatók és a laikus műélvezők számára egyaránt olyan „egyenes labirintus” ez, „melyben / mind tömöttebb és mind tömöttebb / és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk”.

Titus Livius 142 könyvből álló történeti művében Róma alapításától egészen saját koráig, a császárkor elejéig írta meg a Római Birodalom történetét. Akár a többi ókori történeti mű, ez is a szépirodalom körébe tartozik, és jóllehet fontos hagyományokat dolgoz fel a maga szempontjai szerint, valójában többet mond el saját koráról, az Augustus-korról, mint a régmúlt időkről. A monumentális műből már az ókorban kivonatok, összegzések készültek. Részben ez az oka annak, hogy mi már csak az I-X. és XXI-XLV. könyveket olvashatjuk teljes formájukban. Ezeket, az elveszett könyvek kivonataival és töredékeivel kiegészítve, Kis Ferencné és Muraközy Gyula fordításának átdolgozott, nyelvileg és stilisztikailag felfrissített változatában veheti most kézbe az érdeklődő olvasó, kibővített és modernizált jegyzetapparátussal.

Valère Novarina a mai francia színház meghatározó egyénisége. Enigmatikus alkotásai rendkívül izgalmas kérdésfeltevésekből, végtelen hosszú névlistán feltüntetett furcsa nevű alakok jövésmenéséből, kitalált tárgyakból és meglepő akciókból állnak. Folyamatosan az emberi létezés misztériumára kérdez rá. Az ürességre és a csendre, amelynek nekiütközünk, ennek az űrnek és csendnek a „kinyilatkoztatásával” válaszol – egy forrásvízként áradó, vibrálóan játékos nyelven.

E kötetben arra teszek kísérletet, hogy az Újasszír Birodalom (Kr. e. 911-612) idejéből fennmaradt diadalmenetek és egyéb győzelmi rituálék képi és írott forrásainak elemzésével rekonstrukcióját adjam az asszír triumphusnak. Az említett források által nyújtott kép szükségszerűen töredékes, s egy teljesebb kép megrajzolásához szükségesnek mutatkozik egyrészt a rítussorozat más kultúrákban megtalálható antropológiai párhuzamainak, másrészt a triumphusban szerepet játszó egyes rítuselemek más kontextusokban való megjelenésének számbavétele.

A könyv a XVI-XVII. századi vallásos, politikai, diplomáciatörténeti irodalom és útleírások körébe tartozó dokumentumok, politikai értekezések és esszék alapján mutatja be, hogy a kora újkori politikai gondolkodók hogyan képzelték el az európai államok közötti szövetségi politikát, s milyen szerepet játszott mindebben az oszmán támadásokkal szembeni védekező harc megszervezésének szükségessége. Ezzel párhuzamosan azt is vizsgálja, milyen szerepet töltött be egy más típusú társadalommal való összehasonlítás kihívása az európai politikai gondolkodásban.

A regény világszerte zajos sikert és hatalmas visszhangot váltott ki. Abban kivételes, hogy egyszerre szól a fenyegetettség árnyékában és a theresienstadti lágerben megélt gyermekkorról, arról, hogy mit jelentett nőnek lenni a holocaust idején, és hogy mit jelent túlélőnek lenni.