„Nem mondom el, hogy Morót megettem, majdnem megettem, hogy éreztem, ahogy mikroszkopikus méretben, görbén és magától értetődően zuhant bele a testembe és a világba. S aztán mindennek vége lett, kezdődött elölről, könnyebb lett a lélegzet.”

A kötet Giorgio Vasta első regénye, 2008-ban látott napvilágot számos díjjal jutalmazták. Többek között francia, német, holland, spanyol és cseh nyelven is megjelent.

A Született Szovjetunióban voltaképpen egy útikönyv, mégpedig az érzelmesebb és ugyanakkor szórakoztatóbb fajtából. Az egykori szovjet birodalom legmeghatározóbb helyszíneire kalauzol minket Ernu, olyan helyekre, melyeket azonban hiába is keresnénk az utódállamok térképén, hiszen nem földrajzi értelemben vett sétára invitál minket a szerző. A szovjet ember mindennapjainak tipikus színterein (pionír-tábor, kommunalka, farmerpiac) keresztül mutatja fel azt a tapasztalatot, ami másképpen elbeszélhetetlen lenne: mit érzett, hogyan gondolkodott, szeretett, szorongott a néhai homo sovieticus. Pátoszmentes iróniába oltott nosztalgiával idézi fel egy eltűnt világbirodalom utolsó két évtizedének valódi arcát"

A világ valaha volt legnagyobb Afrikán kívüli zsiráfkolóniája nem találnánk ki a szocialista Csehszlovákia egyik kevéssé ismert városának állatkertjében jött létre a hetvenes években. Vajon kinek állhatott érdekében ennek a furcsa, észérvekkel megmagyarázhatatlan képződménynek az életre hívása? Nem tudjuk. Vajon milyen célok, orvosi, űrkutatási, katonai-biológiai elképzelések állhattak a háttérben? Ezt sem tudjuk. J. M. Ledgard kiváló regénye nem is ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására tesz elsősorban kísérletet, hanem a megalomániájában is kisszerű zsiráf-ügy hátterében meghúzódó emberi tényezőket, érzelmi-gondolati konfliktusokat igyekszik feltárni. Mi zajlott le vajon emberek és állatok lelkében azon a rettenetes éjszakán, amikor pár óra leforgása alatt az összes zsiráfot lemészárolták? És mi köze van ehhez a szomorú és nem mindennapi történethez Bohumil Hrabalnak?A fiatal skót író regénye erre ad frappáns választ. 

„Édesapa mesés földrajz ura volt: Pont-Aven, Vannes, Quimper, Péaule, Roscoff, Rosporden, Landivisiau, Hennebont, Loudéac.
Az utolsó kis falu is egzotikus ízt kapott a szájában.”

Katarzyna Sowula novelláiban látszólag nagyon kevés a valódi esemény, csendes, lefojtott hangú monológjaiban emlékképek és vágyálmok, sérülések és remények sorjáznak egészen hétköznapi háttér előtt. Mégsincs egy percnyi unalom sem ebben a könyvben! A varsói hétköznapok bagatell történéseiből egész életutakra láthatunk rá egy pillanat alatt, egy elhibázott mozdulatból (kuka mellé dobott újságpapír galacsinból) több generáció boldogság iránti vágyódása és elkerülhetetlen kudarcai, félresiklásai bomlanak ki hirtelen. Sowula írásainak ereje éppen ebből, az apróságok mögött feltáruló szédítő mélység megmutatásából fakad, na meg abból a bátorságból, ahogy a szerző, akár egy ejtőernyős, beveti magát az ismeretlen életek sűrűjébe.

Kiábrándult, de nem kiábrándító, fáradt, de nem fárasztó Robert Şerban verseinek világa, és valahol mindezen túl mégis van benne bizakodás, remény egy jobb életre. A bizakodás alapja pedig éppen maga a vers, a líra létezése, ha ugyanis a vers lehetséges, az azt jelenti, hogy létezik valami, ami ,,csak" szép, aminek ezen kívül külön haszna nincs - szépen itt természetesen annyi értendő, hogy elsősorban esztétikailag értelmezhető. Mert egyébként szépelgés nincs ebben a kötetben, egy többé-kevésbé hétköznapi világ jelenik meg a versekben többé-kevésbé hétköznapi nyelven. És mégis, ezen az egyszerűségen egyszer csak átüt valami magával ragadó és magától értetődő költői erő: ,,azonban anélkül hogy valaki közölné velük / az emberek tudják: / a vers marad csupán / a letöltött életünk után".

Dagmara, a Berlinben élő lengyel tévés újságírónő lassan a pályája csúcsára ér, de egyszer csak visszatérnek a múlt kísértetei. Hiába illeszkedett már be annyira, hogy inkább Varsóban mozog idegenként, hirtelen megint kínozni kezdi a kamaszkorban elszenvedett identitásválsága.

A regény 2015-ben megkapta az Európai Unió Irodalmi Díját. 

„Míg a Szerettem másképp is a kamaszkor lázadó, identitáskereső oldalát mutatja meg, addig a Mégis van apám egy család titkaiba vezeti be az olvasót. Visszább vagyunk az időben, jóval visszább, az Orheim-társaság 1974-ben alakul, majd a kis Jarléval kibővülve 1988-ig, a válásig működik. (Jól, rosszul, de egyben van.) És ahogy a Szerettem másképp is otthonos érzést hozott nekem (hiába játszódik a regény Norvégiában, van az európai kamaszokban valami rémületesen közös), ez az új könyv is elevenembe talált.”
(Karafiáth Orsolya)