A megismerés elméletei a korai felvilágosodásban

„A vallás az evangéliumok óta nem nyert e műhöz fogható támaszt, és nélküle rövid időn belül az evangéliumok is rosszul jártak volna.” Karl Leonhard Reinhold – Fichte elődje a jénai katedrán – nyilatkozott így Fichte első nyomtatásban (névtelenül) megjelent művéről, bár igaz, hogy a közvéleményhez hasonlóan Kant munkájának tartotta. Az ésszerűség a kinyilatkoztatás mércéje, állítja a korra jellemzően Fichte, s minthogy olyan tárgyról van szó, amelyet a tiszta elméleti ész segítségével sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet, Kantot követve a gyakorlati ész területére utalja a kérdést.

 Elmefilozófiai szöveggyűjtemény

Leibniz műve az újkori filozófia történetének alapvetően fontos dokumentuma. A kötet Locke alapművére válaszolva fejti ki a racionális alternatíva lehetőségeit az empirizmussal szemben.

A kötetben egy olyan kornak, a Felvilágosodás korának filozófiája szólal meg, amelyben politika, filozófia és esztétika még nem különültek el egymástól szigorúan, hanem termékeny kölcsönhatásban álltak. Maga Denis Diderot (1713-1784), akit itthon elsősorban az Enciklopédia szerkesztőjeként és szerzőjeként ismerünk, a korszak egyik intellektuális fejedelme, és kivételes módon mindhárom területen maradandót alkotott.

Magyar és angol nyelvű kiadvány

E kötet esszéi és tanulmányai a bölcsészettudományokat ért újabb támadásokra próbálnak felelni. Az ötlet először akkor fogant meg a szerző fejében, amikor kezébe került az Oxfordi Egyetemnek egy elegánsan szerkesztett kiadványa, amely a magyarul szabad bölcsészetnek nevezett (liberal arts) eszmény védelmében emelt szót. A kétnyelvű tanulmánykötet kétéves kutatás eredménye, amelynek során a szerző először korunk néhány kiemelkedő filozófusának vonatkozó elképzeléseit veszi sorra, majd kifejezetten a magyar helyzetre összpontosít. A két különböző nyelv használatát annak bemutatása indokolja, hogy a bölcsészettudományok mennyire nyelvfüggőek, s hogy mennyire nehéz egy kicsit is egzotikusabb nyelv beszélőjének anyanyelvén szélesebb közönséget megszólítania.
 

Hamvas Béla nyelvszemléletének sajátosságait, költészetfelfogását, regényének szókoncepcióit, e prózanyelv narratív eljárásait elemezi e kötet. Így – a vizsgált életmű sokszólamúságának megfelelően – irodalom- és létszemléleti horizontok összefüggéseiben közelít ehhez a nyelvgondolkodáshoz. Szempontokat kínál a perspektivikus Hamvas-kutatáshoz, felülírja az ideológiai/ideológiakritikai előjelekkel címkéző recepció szélsőségeit, s mindenekelőtt hozzájárul ahhoz, hogy a magyar gondolkodás- és irodalomtörténet szerves részeként értsük Hamvas Béla életművét.

A folyamatfilozófia klasszikusai: Hegel és Whitehead

Ha Hegel (1770-1831) a közfelfogás szerint az utolsó, akkor lehet, hogy Whitehead (1861-1947) a legutolsó nagy rendszeralkotója a filozófia történetének: mindketten az emberi tapasztalatterületekegészét átfogni törekvő, szisztematikus metafizikát dolgoztak ki.