A kötetbe sorolt, az elmúlt hét–nyolc évben keletkezett esszéknek egy (a Kádár József-reminiszcencia) kivételével, bár többnyire akaratlanul, a „zsidó-problematika” a kovásza. Az egyes írások a szerző reményei szerint többségükben önmagukban is „megállnak”, az alkotói szándék pedig kettős: a könyvet egyfelől újabb adaléknak szánom egyik történészi rögeszmém, az általam (Szemere Bertalan, Kemény Zsigmond, Takács Péter és Tóth Zoltán nyomán) „nemesi polgárisodásnak” nevezett jelenségcsoport a magyar–zsidó (zsidó–magyar) együttélésre gyakorolt hatásának érzékeltetésére. Annál is inkább, mert úgy vélem, fontos érzelmi és szociológiai fogódzókat kínálhat, és egyfajta illusztráció gyanánt szolgálhat a magyarországi zsidóság XIX. század végi/XX. század eleji sikeres társadalmi betagozódásához és csaknem maradéktalan megmagyarosodásához. Mert titkon abban is reménykedem, egyszer talán e „megközelítés” módszeres érvényesítése valóban elvezethet a magyar nemzettest különféle szegmenseinek egymással való „megbékéléséhez”, továbbá a jelenlegi elkeserítő „szekértáborosdi” lezárásához és gondolati meghaladásához.