Több száz oldalas besúgói jelentésekre alapozva írtam meg apám sorsát, akivel 1957-től 1971-ig úgy bántak a titkos tartótisztek ügynökeiken, besúgóikon keresztül, ahogy rendes regényíró nem bánik a figuráival. Apám ugyanis visszautasította azt, hogy spicli legyen. Ötvenhétig általánosiskola-igazgató volt, aztán segédmunkás, majd tanító. Két bűne volt: magyar volt, és keresztény. Hogy egy kisvárosban kisemberek kiskocsmában kisfröccsöt isznak, vajon miért lehet érdekes a politikai belső elhárítás számára, ezt a gyerekeim és unokáim csak akkor értik meg, ha nemcsak világtörténelmi helyzetbe helyezem az egészet, de kultúrtörténeti kontextusba is. A múlt század már történelemnek számító hatvanas éveiről van szó, amelyben az akkor fölnövő nemzedék még némi szabadság illúziójában is ringatta magát, igaz, nem sokáig. 

Az ügynök a kádárizmus szimbóluma, szinte kifejezője volt lényegének. Derűlátó vélekedés szerint minden negyvenedik állampolgár, a szofisztikált elnyomást kiépítő rendszerben, besúgó volt. Vagy pénzért, vagy karrierért, vagy zsarolás hatására (és itt nagyon széles a skála), vagy – mert ilyen is volt – önként és dalolva. A jelentésírók följelelései gyakran magukon viselték a sietség, a gyors megfelelni akarás nyomát. Ilyenkor jobban megnyomták a tollat, hadartak az előadásban. Nem tudták, de éppen a jólértesültséget túlhajszoló, apró jelek buktatják le őket. Így azonosíthatók végül.

Nem tudtam, hogy bennem egy rendőr szunnyad. Ami ebben a könyvben felébredt. Elfelejteni nem fogom. Azt se, hogy a paradicsomszósz vérből volt a levesben főtt hús mellé a kádári paradicsomban, csak nem vettük észre.

TEMESI FERENC 1949-ben született Szegeden. Babérkoszorús, József Attila-díjas és Kossuth-díjas író. A L’Harmattan Kiadónál három kötete jelent meg.