„nem a városba’ kell nap mint nap végighallgatni, amit végig kell”

A Bebírók és gyüttmentek – mivel műfaját tekintve szabályos tudományos munka – a dzsentrifikáció elméleti megközelítésének lehetséges irányaival indít. Ezek közös nevezője az az egyszerű belátás, hogy ahhoz, hogy egy terület felértékelődhessen, vagyis új beköltözők – jellemzően a szellemi foglalkozású vagy vállalkozó középosztály – egész csoportja számára vonzóvá váljon, először a relatív elmaradottság jeleit kell mutatnia. A nagyvárosi dzsentrifikáció jellegzetes helyszínei világszerte a leépülő ipari negyedek és a munkások számára megfizethetetlenné váló belső kerületek. Magyar vidéki területeken ugyanennek a típusú kiürülésnek, elhagyatottá válásnak kulturális és gazdasági okai detektálhatók. A nagyon szegény vagy nagyon összetartó (ahogy a kötet lapjain egyszer idézik: mufurc) lakosság érintetlenül hagyja a hagyományos, „százéves” épületeit, hiszen a felújításukra nincsen erőforrása, vagy mert a fogyó népesség miatt szükségtelenek is ezek az épületek.

A beköltözési hullámot a szakirodalmak szerint aztán olyan, a tősgyökeresektől eltérő hátterű „pionírok” indítják meg (persze „öntudatlanul”, eltervezés nélkül), akiknek megtetszik a történelmi időkről tanúskodó épített környezet. Hogy miért, ennek eltérő (világnézeti és tudományos) magyarázatai vannak. A kereslet-oldalinak nevezett megközelítés szerint az esztétizált környezet, a vidékidill keresése a városi létmóddal szemben pusztán fogyasztói értékválasztás, egy új középosztály szabad önkifejezési módja. Ősjelenetét úgy képzelhetjük el, hogy a későbbi „bebíró” (káli-medencebeli kifejezés a beköltözőkre) vagy „gyüttment” a falun átvezetve felsóhajt, hogy ő mostantól itt, és sehol máshol nem szeretne élni – a megfelelő tranzakciók révén pedig meg is valósítja ezt az álmát, majd ízlése szerint beavatkozásokat eszközöl az új helyen. A kínálat-oldali megközelítések ezzel szemben azt hangsúlyozzák, hogy a beköltözők választását gazdasági tényezők determinálják: azért lesz ez a lakhatási forma az áhított, mert jól illik a gazdasági tőkét le-, a kulturális tőkét felértékelő habitusukhoz (Bourdieu); illetve mert az adott terület kihasználatlan értékét a különböző befektetésekkel – legyen ez akár egy borfesztivál megszervezése vagy egy újhullámos kávézó megnyitása – realizálni tudják. Ha az előző, idillikus képet a kereslet-oldali megközelítéssel árnyaljuk, hozzátehetjük, hogy a szép reményekkel kecsegtető falun áthaladó sofőr eléggé unja a munkáját, nem érzi kellően artikuláltnak társadalmi pozícióját a városi tömegben, vagy éppen válófélben, kiégésközelben van, vagy anyagi instabilitásban él.

A kötetben megszólaltatott interjúalanyok változó mértékben nyilatkoznak egyik vagy másik megközelítésbe illeszthetően. Tomay Kyra kutatásvezetői hangja azért húz inkább a kereslet-oldali értelmezés felé, mert azt feltételezi, hogy a különböző elbeszélt életnarratívákban kevésbé tudatos vagy bevallható a gazdasági tényezők meghatározó szerepe. Ez a tudományos regiszterben megszólaló hang ugyanakkor a könyvben „féltávnál” szinte teljesen átadja a szót a hat választott térségben felvett, mintegy 300 félig strukturált interjú részleteinek, amelyekben mind a tősgyökeresek, mind a beköltözők percepciói a maguk színes-szagos módján érvényesülnek.

A kutatás olyan térségeket, falvakat vizsgált, amelyek nem szuburbanizáció során, azaz egy nagyváros vonzáskörzete miatt „értékelődnek fel” – inkább természeti és építészeti értékükkel magyarázható, hogy lakosaik közt nő a fiatal(abb), magasan képzettek, és csökken az alacsonyan iskolázottak és idősek száma. Egy népszámlálási-statisztikai adatokra alapozott előválogatást követően így került kiválasztásra a Káli-medence, az Őrség, a Tokaj-Hegyalja-térség, dél-dunántúli és baranyai (sváb) falvak, illetve egy nógrádi faluközösség.

A kötet elrendezése az egyes térségek történetét a maguk egyediségében kezeli, a mindenhol felmerülő problémaköröket pedig csoportosítja. Az első érkezők kilétét helyspecifikusan ismerjük meg – például Cserhalmi György és Cseh Tamás baráti körét a Káli-medence esetében, máshol egy közeli művésztelep képzőművészeit, nyugati országok beköltözőit vagy épp a borászat területén megtérülő befektetést vizionálókat. Őket jellemzően több hullám követi: kezdetben az ismertségi körükből kikerülő új lakók, majd az „újgazdagok” és életmód-vállalkozók. Olyan is előfordul, hogy a dzsentrifikálódó térség a tősgyökeresek gyerekeit is képes visszacsábítani a faluba – a megszokott elvándorlási tendenciák ellenében. A dzsentrifikáció pozitív megítélésének lélektani határvonala minden esetben a „szuperdzsentrifikációs” fázis elérkezése, vagyis az a pont, amikor a felértékelődött területen a gazdasági elit tagjai jelennek meg, immár a „hely szellemére” érzéketlenül, de ez a kötetben vizsgált helyek közül csak a Káli-medence térségében állandósult.

Az újonnan érkezettek egyhamar bekerülnek a közigazgatásba vagy kulturális és civil szervezetekbe, hiszen motiváltak a közösségi élet felpezsdítésére, és ehhez jó érdekérvényesítő képességekkel is rendelkeznek. Attitűdjük a helyiek felé többnyire nyitott („nem nézik le őket” – azonosítja be Tomay Kyra a másik tiszteletének mindkét oldal által használt szuperjelölőjét), azonban a tősgyökeresek kultúrájáról, hagyományairól alkotott prekoncepcióik legtöbbször valóságalapot nélkülözőnek bizonyulnak. Az interjúk pozitívan nyilatkoznak a két csoport kapcsolatáról, ennek ellenére kifejezetten ritka, hogy bárki arról számolna be, hogy organikusan vagy valamiféle felismerés következtében átsajátított volna valamit a számára idegenként feltűnő csoport életviteléből. Inkább az a jellemző, hogy „gyüttmentek” bizonytalanul fogalmazgatják, képesek-e egyáltalán a „kultúra” szóval illetni a helyiek falunapjain tapasztaltakat, és hogy megértheti-e az ő valóságukat valaki, aki nem használ internetet, vagy évente kétszer száll buszra, és akkor is rosszul van tőle. A tősgyökeresek a sérelmeiket pedig olyan „apróságokban” fejezik ki, hogy a legújabb beköltözők nem törődnek a kölcsönös gondoskodás helyi normáival, „elbújnak” a magas kerítéseik mögé; nem veszik fel a falu köszönési szokásait; hogy ha biztosítanak is munkalehetőséget a helyieknek, az kizsákmányoló munka; illetve hogy a helyben kivitelezett fesztiváljaikat idegen célközönségre szabják.

Tomay Kyra munkája biztos kézzel, világos elrendezésben, ugyanakkor a megszólaltatottak nyelvének érzékletességével vezet végig mindezeken a konfliktusos jelenségeken. Láthatóvá teszi, hogy az örökölt vagy választott lakóhelyünk közel sem csak a fizikai valóságunkat határozza meg: azt is, hogy mit látunk a világból, kivel találkozunk, mihez van hozzáférésünk, mivel töltjük a napjainkat – vagyis a szociális lényünket.