„Akkora volt ennek az asszonynak a kiábrándultsága, olyan rettenete és olyan elviselhetetlen a szerelmi csalódása, hogy minden valóságérzékelése elhagyta, amikor ráfeküdt azokra a használhatatlan síndarabokra?"

Jonathan Garfinkel önéletrajzi regénye sokszor kacagtató, sokszor felkavaró és mindvégig lebilincselő vallomás szerelemről, cionizmusról, a zsidópalesztin konfliktusról és az együttélés lehetőségéről.

Mercé Rodoreda (1908-1983) a modern katalán irodalom legtöbbet fordított klasszikusa. Bár a Spanyol Polgárháború végétől negyvenhárom éven keresztül száműzetésben élt, és a kötetünkben szereplő két regény Genfben íródott, mindkettőben Barcelona ikonikus helyszínein zajlik a cselekmény: A Diamant tér főhősének tágabb értelemben vett otthona a város talán legkatalánabb negyede, Grácia, A Kaméliás utca Cecíliája pedig a híres sétálóutcára, a Ramblára jár ismerkedni, és nagy álma eljutni a Ramblán található operaházba, a Liceuba.

Ez a könyv nem irodalomtörténet, hanem költői történet. Nemcsak a szakembernek szól, hanem mindazoknak, akik mélyebben érdeklődnek az irodalom és a régi korok költészete iránt. Sőt, fel kívánja ébreszteni az érdeklődést e távoli kor költői iránt. A rendszerezés helyett azokra az érzelmi és gondolati mozgatókra irányítja a figyelmet, amelyek megindították és alakították a modern európai nyelvek első nagy lírai kibontakozását. És mindezt a 21. századi ember szemszögéből nézve, a jelenkori filológia és lélektan eredményeire építve teszi.

Miért ​azonosulunk a Megáll az idő kamasz hőseivel? Miért dőlünk be Mel Gibson skótszoknyájának? Miért olyannak látjuk a múltat, amilyennek a Titanic vagy éppen a Csinibaba megmutatja? És fordítva: miért éppen olyannak mutatja, amilyennek képzeljük?

Semezdin Mehmedinović önéletrajzi ihletésű kisregényének elbeszélője az ostromlott Szarajevóban próbálja átvészelni a kilencvenes évek legvéresebb konfliktusát, ám végül mégis kénytelen elhagyni a hazáját. A rövid történetekből felépített kötetben az ostromlott város nem díszlet, hanem komor valóság, de a szabad élet reményével kecsegtető, motelszagú Újvilág is a kitaszítottság és valóra nem váltható ígéretek földje marad. A Ruszki kompjuter a háborús évek és az emigráció első időszakának érzékenyen, finom humorral és kegyetlen őszinteséggel megírt naplója, a szemtanú látomása egy darabokra hullott világból, az önhibájukon kívül pokolra került, ott mégis a helyüket kereső emberekről. A kisregény megjelenése óta a délszláv háború (újra)értelmezésének egyik megkerülhetetlen könyvévé vált. A vérontásban szilánkokra hasadó tudat, és az emigráció gyökértelenségében őrlődő emlékezet megrendítő krónikája.

Salman Rushdie: "..A.L. Kennedy olyan író, aki bővében van emberségnek és melegségnek - ami külön öröm a mai sivár időkben -, emellett igen ügyesen bánik a bonyolult, rétegzett narratívával, és a cselekményt úgy építi föl a megdöbbentő tetőpontig, hogy minden a helyén van, és egy cseppet sem érezzük keresettnek." A. L. Kennedy válasza: "alman Rushdie, ez aztán az úriember, ez a Mr. Rushdie."

Legezzünk (megint) egy kicsit. A világirodalom egyik legmagányosabbja. A világirodalom egyik legnagyobb formaművésze (ezért is mondhatja és talán ezért is mondja, hogy »minden nappal rosszabbul kell írni, mert csak a mélypontra elérve lehet a felszínre jutni és konvencióktól mentes, hiteles alkotást létrehozni«). A legeurópaibb latin-amerikai (fehérek közt egy. na igen). A legkevésbé ismert a század legnagyobbjai közt. A dél-amerikai sztárok, Borges, Paz, Garcia Marquez, Vargas Llosa, Fuentes közül őt ismeri a legkevésbé a nyájas." 
(Esterházy Péter)