Ez a vaskos kötet nem egy friss monográfia Rembrandtról: nem élet rajz, oeuvre-katalógus vagy kortörténeti áttekintés. Inkább egy művészet-történész tudományosan megalapozott, mégis rendhagyó ajánlata arra, hogy nézzük meg újra a jól ismert műveket – és gondoljuk újra, hogy nézőként mi is volna a teendőnk velük? Hogy rendhagyó, az abból is látszik, hogy a festmény a borítón nem Rembrandt saját kezű műve. A koppenhágai múzeum 1648-ban készült Krisztus Emmausban című képe tehetséges tanítványi munka – a szerző szerint mégis remekmű: megrendítő, kiábrándult, keserű látlelet az ember köznapi vakságáról. Mert – e könyv tézise szerint – a mester nemcsak festőként volt géniusz, hanem drámaszerzőként is: arra oktatta tanítványait is, hogy – mint itt is, egy bibliai történettel szembesülve – ne érjék be a készen talált vallási vagy erkölcsi szentenciákkal: nézzenek úgy a kép színpadára, mintha itt és most történő, nyitott kimenetelű drámák szemtanúi volnának. Rembrandt kifinomult képalkotói és dramaturgiai eszközöket fejlesztett ki arra, hogy bonyolult emberi konfliktusokat vigyen színre festményeken és rézkarcokon – oly módon, hogy elkötelezett nézője a cselekményt, a sorsok alakulását eseményszerűen végig is tudja követni. De a festmény mégsem színház – a laikus nézőnek, hogy megelevenedjen a dráma, itt aktívan játszania is kell. Igaz, ehhez – a történetek ismeretén túl – csupán odafigyelésre, fegyelmezett szemmunkára, empátiára és némi képzeletre van szüksége – a fáradságért viszont a megértés öröme, katartikus műélvezet kárpótolhat.

Rényi András elemző munkája igyekszik megkönnyíteni a belépést a képek rembrandti színpadára, a festett függöny mögé.  Elemzései nyomán a művek virtuális terében nemcsak egy, a XVII. században fogant, de ma is shakespeare-i módon eleven világ tárul fel előttünk, hanem a képi médiumok egy olyan varázslatos játéktere is megnyílik, amely örökre rabul ejti azt, aki egyszer valóban belemerészkedett.

Rényi András (1953) művészettörténész,  esztéta, egyetemi tanár, az ELTE Filozófiatudományi Doktori Iskola Művészettörténeti Doktori Programjának vezetője.

„Egy művészettörténész ne akarjon okosabb lenni annál, mint amit a nagy művészet tapasztalni valóként kínál neki.”

(Gottfried Boehm)

„…hogy abból, amit a szavak mondanak, kicsikarja azt, amit mondani akarnak, minden interpretációnak szükségképpen erőszakhoz kell folyamodnia. Ez az erőszak azonban nem lehet kóbor önkény.

Az értelmezést egy előre világító eszme erejének kell mozgásában ösztönöznie és vezetnie. Csakis ennek az erejével kockáztat hatja meg egy interpretáció azt, ami mindenkor merészségnek számít, hogy tudniillik rábízza magát egy mű rej tett, belső szenvedélyére, hogy ezáltal beleállít tassék a kimondatlanba és kényszeríttessék annak ki mondására. Ám ez olyan út, melyen magáról a vezető eszméről is kiderül, hogy  mekkora átvilágító képessége van.”

(Martin Heidegger)

„A tudomány manipulálja a dolgokat, és lemond arról, hogy lakja őket… a gondolkodásnak vissza kell helyezkednie az érzékelhető és megmunkált világ talajára, ahogyan az a saját életünkben, a testünk számára van, a valóságos test számára, amit a sajátomnak nevezek, az őrszemére, aki csöndben ott lapul szavaim és tetteim mögött.….”

„…nem a képet látom, inkább a kép szerint, a kép révén látok.”

(Maurice Merleau-Ponty)

„A legtudósabb kommentárt is azon kell megmérnünk, hogy megállapításai vissza fordíthatók e szemléletes belátásokká. Az interpretáció ebben az értelemben állandó megismerés, a megszerzett tudás folytonos visszavezetése a tapasztalás folyamatába. Célja nem a tudás bizonyos formájá ban, hanem egy olyasféle tevékeny ségben van, amely a képet nem változtatja puszta tényállássá, hanem megmutat: amely szemet nyit.”

(Gottfried Boehm)

„A művészet nem visszaadja a láthatót, hanem láthatóvá tesz.”

(Paul Klee)