A Karamazov testvérek minden bizonnyal remekmű. Első pillantásra azonban ez nem tűnik magától értődőnek. Láthatunk benne dilettáns fércművet is, melyben heterogén, egymással összeegyeztethetetlen elemek kavarognak kiismerhetetlen rendben: egy bűnügyi regény szerelmi háromszögekkel, teátrális nagyjelenetekkel, hosszan elnyúló történelemfilozófiai tézisekkel és valláserkölcsi tanításokkal, hasonlóképpen elhúzódó vád- és védőbeszédekkel, rossz operaszínpadokra kívánkozó, szentimentális szcénákkal, hagiográfiai elemekkel, bohóctréfákkal és szenvedélyes önvallomásokkal. Hogy lesz ebből a káoszból remekmű, a dosztojevszkiji nagyregények szintézise? Erre a kérdésre próbál választ adni a könyv.

A szerző válasza szerint olvashatjuk a művet regényként, pontosabban szólva A Karamazov testvérek olvasandó regényként is, melyben azonban egyidejűleg működik egy másik poétikai elv, tudniillik a mítoszé is. A szerző megpróbálja ezt a két poétikai elvet szétszálazni: az I. rész a regény, a II. rész a mítosz elemzése, illetve felszínre hozása. A III. rész témája a fiatal Lukács Dosztojevszkij-képe, és Bahtyiné, akinek Dosztojevszkij-értelmezése éppúgy volt támasza Tallár elemzéseinek, mint ahogy – nélkülözhetetlen, szóval hasznos – akadálya is.