Babos István meséi

A magyar honfoglalás-hagyomány megszerkesztése és népszerûsítése a XVIII-XIX. században

A szerző a népnek szánt népszerű olvasmányok nemzeti narratívájának alakulását követi végig, azt a folyamatot, amelynek során az elit soraiban a középkorból fennmarad nyomok alapján megkonstruálódott a honfoglalás elbeszélése, majd a középosztály szűrőjén keresztül popularizálódott, a célközönség igényeihez alkalmazkodott.

 

E tanulmánykötet Zrínyi Miklós főművének, a Szigeti veszedelemnek az imitációs technikáját vizsgálja. Maga a téma a magyar irodalomtörténet és az összehasonlító irodalomtudomány egyik klasszikus témája: a szöveg epikus párhuzamainak keresését és értelmezését még Kazinczy Ferenc kezdte el, majd Arany János egyik legfontosabb irodalomtörténeti és elméleti megnyilatkozását, a Zrínyi és Tassót szentelte a témának.

„Ismétlem, nem hiszek Jókai hanyatlásában. Jókai több mint író, ma is több, Jókai jelenség. Pótolhatatlan, őrizni való kincsünk még akkor is, ha irodalmi életünk jelenleg éppen szokott fáziseltolódásai egyikét éli, és Joyce, Woolf és Kafka korszakát magyarítja, így aztán egy kezdő esztéta szemében majdnem nevetséges lehet egy a Zalán keletkezése és a percek múlva kitörő ezerkilencszázötös orosz forradalom között élt alkotó optikája. Nem kell félteni, hadd nevessék ki, elviseli. Jókai, ha mostanában nem divat is kiejteni a nevét, és a külföld is nyilván elfelejtette, világjelenség, legjobb önmagunk, legrosszabb önmagunk összefoglalása, éppúgy a nemzet lelke, mint Arany vagy Petőfi." (Szabó Magda)

„A könyv megtéveszt és irányt mutat, mélyre visz és magasra, mindent betöltő örökös hermészi játéktér, hisz minden könyv egy másik is, és a másik megint egy másik: a teknősön hárfázó Hermész csintalanságsorozata.Ez az utazás kimozdítottság a mindennapokból, lehetőség a „minden megtörténhet”-re, kitettség az ismeretlennek, az ismeretlenbe:az olvasás könyvutazás, az olvasó utazó, a könyv a szerzőtől elvált pszychopompos Hermész tisztét és szerepét veszi át. Hermész a könyvben visz üzenetet, mely az isteni szó értelme és értelmezendője is.”

Férje ​hagyatékát rendezve az özvegy váratlan leletre bukkan: a férfi, és annak előző felesége közötti levelezésre. Előbb tétova kíváncsiságból, majd szinte kényszeresen olvasva merül egyre mélyebbre művészettörténész férje, és a korábbi feleség: a festőnő közötti viszony intimitásaiba. Lépésről lépésre egy merőben más férfialak mutatkozik meg előtte, mint akit ismerni vélt, szeretett és tisztelt.