Több variáció létezik annak az elbeszélésére, hogy a mindennapokban nem használjuk ki igazán vokális kifejezőképességünk minden szegletét, esetleg rossz helyen is képezzük a hangunkat (például állandósult külső vagy belső nyomás miatt), ebből kifolyólag pedig legsajátabb megnyilatkozási formánk, kimondott szavaink átéltsége, igazsága is csorbát szenved. Az köti össze a problémát különböző módokon felvető területeket – lehet példa a logopédia területe, ahol számolnak a kezelt szorongásaival, az Alexander-technika pszichofizikai feszültségeit oldó módszertana, vagy akár maga a pszichoanalitikus beszédkúra –, hogy a hangadásban bekövetkezett elváltozást, akadályoztatást szimptómaként kezelik, okát valami jóval mélyebb, komplexebb helyen keresik. S bár Lovász Irén könyve látszólag nem terápiás használatra készült, talán ugyanennek a mélységnek a kutatásában ér össze leginkább az a gondolati és tematikus eklektika, mely jellemzi. Témái, a népdaléneklés gyógyító vonatkozása, a szó teremtő ereje, a kommunikáció szakrális vonatkozásai mind-mind erre mutatnak: mit gyógyít, mit mozgat meg az, aki énekel? Miért énekelnek egyáltalán az emberek? Mi kopna ki belőlünk, ha nem tennénk?
„Azt a magától értetődő bizonyosságot éreztem gyerekkorom óta, hogy csak az énekhanggal lehet megélni az életet. Azaz aki él, énekel. Mondhatni az anyatejjel kaptam az »éneklőkét«, de már magzati korban tapasztaltam Édesanyám hangjának segítő, nyugtató, minden bajt elrendező és minden örömöt megélni tudó erejét. (…) Később, mikor nyiladozott az elmém, akkor döbbentem rá, hogy ez nem minden családban ennyire természetes” – vall a szerző munkásságának életrajzi motivációjáról a kötet előszavában. Lovász Irén esetében a szocializációval – városba, egyetemre kerüléssel – együttjáró „rácsodálkozás a nagyvilágra” nem ingatta meg azt a meggyőződést, hogy a hagyomány, amelybe született, értéket hordoz. Sőt, többet is, mint a „mai civilizáció”, mely a kötet lapjain nemcsak veszélyben lévőnek vagy dugába dőltnek, de abszurdnak, tartós boldogságot adni képtelennek és mindenekelőtt: zajosnak minősíttetik. Pedig – a könyv egyik legszebb gondolata szerint – a jó zene valójában a csend meghosszabbítása volna.
Szerzőként és alkotóként Lovász Irén tehát egyfelől „beavatotti” tudásnak van birtokában: olyan tapasztalatai vannak, melyekről nem elégséges tárgyszerűen tudni. Ilyen, hogy az élet hangadással: felsírással kezdődik, s természetes, hogy gőgicsélésen, altatódalokon keresztül folytatódik. Hogy ugyanakkor egy élet végén is elengedhetetlen munkát végeznek a siratóasszonyok: gyászdalaikkal elsiratják a halottat, akit néhány nap után megtisztulva elengednek. Hogy ez megvan „kicsiben” is: minden reggel egy új születés, minden napszentület halál, s mindkettőt énekkel illik köszönteni. Hogy a magányos, otthon végzett falubéli munkákat láthatatlanul összeköti művelőik dalos kísérete. Hogy spiritualitás és ének természetszerűleg összekapcsolódik: aki énekel, kétszeresen imádkozik, idézi sokszor a Szent Ágostonnak tulajdonított mondást.
Másfelől pedig perspektívájának része a tudományosság, néprajztudomány is: hagyományokkal kapcsolatos ismeretek gyűjtése, közvetítése, osztályozása. Ezért például olvashatunk a könyvben az archaikus népi imádságok, áldások és ráolvasások kommunikációelméleti alapozottságú tipológiájáról – felhasználva az izgalmas meglátást, hogy az ima lehet autokommunikációs folyamat, vagyis: az imádkozó egy én–én típusú kommunikációs viszonyban áll, melyben az üzenet hatására megváltozik, átformálódik a fogadó én (A népzene mint művészeti kommunikáció, Vallás és mágia, ima és ráolvasás).
A Jurij Lotman-féle elméletet alátámasztja, kiegészíti annak az esettanulmánynak a hangvétele is, melyben Lovász Irén nagy kíváncsisággal követ egy évtizedek óta mély, sajátosan személyes spirituális életet élő bácskai asszonyt, aki rendszeresen sugalmazásokban részesül. Az elme hallja, nem a fül című tanulmányban hosszabb idézetek is olvashatók az asszony által lejegyzett, neki sugalmazott szövegekből. Ehhez hasonló, lokálisan érvényes gondolkodásmódokat tesz láthatóvá a könyvben található gyűjtés a székelyvéckei jelenések helyi értelmezéséről – a szerző írásmódja példázza, hogy egyszerre járatos mind az emic (azaz a „beavatottak” számára átélhető), mind az etic (azaz bármilyen külső közönség számára leírható) tapasztalatokban; épp ezért tud úgy közvetíteni transzcendens élményeket, hogy azok szkeptikusok számára is realitással bírjanak.
Persze ebben néhol nem is olyan tiszták a határok. Lovász Irén leírja, hogy előfordult: egy helyi közösség felkérte egy kedves kutatási alanyának temetésén énekelni – ekkor kiélesedett a kutató nem teljesen külső, nem teljesen belső pozíciójának szerepzavara. „Vívódtam. Féltem, hogy fogadja majd ez a zárt közösség tőlem, az idegentől, hogy beavatkozom a hagyományos szertartásrendjükbe. (…) Különös élmény volt ott a falu fölött állva énekelni egyedül, miközben az anyaföld göröngyeit hányták be a sírba.”
A teljes képhez hozzátartozik, hogy a döntést mestere, Erdélyi Zsuzsanna folklorista segített meghozni. A könyv fontos fejezeteket szentel az ő, valamint a másik mester, Domokos Pál Péter emlékének is, a mester-tanítvány életpályákat egymás mellett
láttatva. S mivel Lovász Irén maga is tanít, van remény, hogy lesz, aki nyomdokain haladva elindul a népi hagyomány megtartó, gyógyító vonulatának felderítésére. A beszámolók a Károli Gáspár Református Egyetemen látogatható kurzusokról, valamint a Jókai Anna Szalonban megvalósuló Dalolókör résztvevőitől mindenesetre átformáló élményekről adnak számot. S az is ígéretes, hogy Lovász Irén méltó partnerére lelt a Z-generációhoz tartozó Дevában, aki népdalihletésű elektronikus zenéjével hívta fel magára a figyelmet. Ezzel együtt teljes a Hang – Lélek – Hagyomány.
