Juhász József: A Nyugat-Balkán rendhagyó története

A kötetben mintegy harminc kisebb tanulmányt találunk a tárgyalt események kronológiájának sorrendjében egymás után fűzve, melyek mind a szerző előző, e témában írt monografikus kötete, a Volt egyszer egy Jugoszlávia (1999) után születtek. A felölelt események a szarajevói merénylettől az európai uniós integrációs törekvésekig és a délszláv háború emlékezetpolitikájáig tartanak, jócskán érintve a szovjet blokk részeként funkcionáló Jugoszlávia bel- és külpolitikáját is. Juhász József munkája egy egyszerre nagyszabású és egyszerre praktikusan összefoglaló jellegű történeti elemzéslánc, melyben anyagának térbeli-időbeli kiterjedtsége, sokfelé ágazó narratív vitái és bemozgatott elméleti kérdései egyaránt érvényesülni tudnak. A tanulmányok szerkesztett verziói elkerülik az esetleges ismétlődéseket, a már ismert bevezetőket vagy konklúziókat, így egy koncentrált, mindig új fordulatok éltette szövegegyüttest adnak ki.

A központban lévő történések dinamikáját az a mozgás jelzi legjobban, melyet a térség népei a század során az egymáshoz tartozásuk vagy egymástól való elkülönülésük kinyilvánítása terepén tettek meg. A kötet első felében többnyire az első világháborút lezáró versailles-i békerendszer következtében létrejött új állam kihívásairól olvashatunk, amely a jugoszlávizmus jegyében akár önként is vállalható lett volna, sőt, külső területi fenyegetésekkel szemben kölcsönös előnyökkel járt, s különböző nemzetiségek (név szerint: szerb, horvát, szlovén; kisebb arányban, majd fokozatosan önállósodva pedig bosnyák, macedón és montenegrói) feletti szerveződésként alakult. Ennek tárgyalásakor a szerző a multietnikus államszervezés kompromisszumaira, a konföderáció „húzd meg-ereszd meg”-jeire fókuszál, benne a nagyszerb törekvések állandó fékezőivel és a demokratikus kultúra abszolút hiányának következményeivel.

Szintén a nemzetiségi ellentéteket igyekezett meghaladni a jugoszláv partizánmozgalom, mely történelmileg is egyedülállóan sikeres harcot vívott területek felszabadításáért a náci uralom ellen. Ennek következtében a háború lezárásakor (közép-)kelet-európai szinten elsőként, viszonylagosan nagy támogatottsággal zajlott le az ország szocialista fordulata. A Josip Broz Tito nevével fémjelzett évtizedek alatt szenvedte el Jugoszlávia a nemzetközi „koncepciós pereket”, amelynek során az elvárttól eltérő módon zajló szovjetizáció miatt közösítette ki őt a szovjet blokk. Juhász József itt egyrészt szépen érzékelteti a Szovjetunió mint ideál egyfajta belső elgyászolását, egy belgrádi vezető memoárjából idézve: „Naponként kereket oldott egy-egy párttagunk, tisztünk, tisztviselőnk, diplomaták, nagykövetünk stb. (…) A legnehezebb volt azonban számot vetnünk önmagunkkal. Tizenhat éves korom óta a kommunista mozgalomban voltam, fenntartás nélkül hittem Sztálinnak, hittem a Szovjetunióban.”. Másrészt bemutatja Tito nemzetközi kapcsolatainak alakulását, az „el nem kötelezettek táborának” megszervezését évtizedeken át, amelyből a jugoszláv lakosság relatív autonómiájának okait is megismerhetjük.

Mire tehát a kötet „féltávhoz” ér, és egy terminológiát tisztázó írásban (Balkántól a Nyugat-Balkánig) olyasmi megállapításokat tenne ennek a térségnek a nevéről, hogy az egy „sajátos politikai tartalmú régióelnevezés”, ami közkeletű elképzelések szerint „az elmaradottság, a kulturálatlanság, a permanens etnikai-vallási háborúskodás és az állami szétaprózódás szinonimája” lenne, az olvasó az események sűrűjébe vezetve már messze jár az ilyen típusú leegyszerűsítésektől. Mégsem elhanyagolható a kötet második felének, a függetlenedési folyamatokat kísérő állóháborúk és a térségben példátlan népirtások történetének logikájára nézve a következő jellemzés: az itt élő népek igencsak kis nemzetek, „gyenge a biztonságérzetük, ami sokszor a legrosszabbat hozza ki belőlük: mindegyiküknek van nagynemzeti rögeszméje, szomszédaival szembeni fölénytudata, nagyhatalmi patrónus utáni vágya”. Mindez a társadalmilag-gazdaságilag elismert militarista tradíciókkal egybevéve Juhász József szerint magyarázatot ad a belpolitika ’90-es évek elejétől kezdődő, meglehetősen militáns hangoltságú fordulataira.

A lezáró fejezetek egy különösen erős és fontos részlete, amelyben a szerző neves délszláv történészek egy 2020-ban kiadott nyilatkozatát kommentálja és idézi szinte teljes terjedelmében. Az aláírók célja egy közös minimummegegyezés létrehozása a történelem(tudomány) mibenlétéről, s ezzel együtt határozottan felszólítják címzettjeiket, azaz a politikusokat, a közbeszédet alakítókat, illetve a történész szakmát a közös múlt felelősségteljes kezelésére, mintegy visszaperelve a történelmet annak öncélú, etnonacionalista vagy gyűlöletkeltő felhasználásától. A kötet végére két hosszabb tanulmány került, melyek részben megismétlik a már tárgyalt korszakokat, de a magyar kapcsolatok perspektívájából, így kétszeresen is ismerősek lehetnek.

Juhász József szövegei kitűnő arányérzékkel és virtuozitással kezelik egy-egy fejezeten belül a szűkebb fókuszon kívül eső, teoretikus kérdéseket, mint például a többnemzetiségű versus nemzetállam kérdését, a kétpólusos világrend vagy a globalizálódó világ hatalmi viszonyait, illetve a nemzetközi szervezetek jogkörének dilemmáit. A kiemelkedő személyeknek (Josip Broz Titónak, Slobodan Miloševićnek és Milovan Đilasnak) külön portréfejezetet, különösen megosztó témák versengő narratíváinak, paradigmáinak (az első világháború kitörésének és a jugoszláv dezintegrációnak) külön értékelő tanulmányt szentel, ami segíti a fordulatosabb írások közti orientációt. A Nyugat-Balkán rendhagyó története tehát minden szempontból fontos darabja lehet a térség vagy a korszak történelme iránt érdeklődők könyvtárának.