Van-e arca egy téli padnak, egy varjúnak, egy erdőnek, a szélnek? És van-e arca az embernek?Arc-e még az, ami folyamatos változásban, áramlásban, időben létezik, ami nem hagy időt már arra sem, hogy otthonossá és ismerőssé váljék, ami szüntelen vándorlásként határozza meg a beszédet? És vajon a beszéd képessége, a hangszükségképpen feltételezi-e az arc létét?

Ez a könyv rövid prózákat és illusztrációkat tartalmaz. Ha a prózák festmények lennének, akvarellek lennének. Könnyű őket olvasni, utazás közben,váróteremben, megállókban, elalvás előtt, ágyban – köztes időkben. Érdemes őket úgy olvasni, ahogy verseket szokás: lassan, ízlelgetve a mondatokat. Ugyanis azok nem csak azt jelentik, amit állítanak – gyakran egyáltalán nem azt. A prózák táncolnak, énekelnek. Abban a térben, amit jobb híján léleknek nevezünk. Apáról, anyáról, gyerekről szólnak. Gyakran elidőznek a részleteken: szájon, tekinteten, színeken, formákon és ezek változásain. Szép szövegek. Tehát igazak, fájdalmasak és életigenlőek.