A fantázia mesterei a XIX-XX. századi olasz irodalomban Collóditól Calvinóig

A tizenkilencedik és huszadik századi olasz irodalom egy sajátos szeletével, a fantasztikus művekkel és szerzőikkel foglalkozik Lukácsi Margit monográfiája. A szerző három nagy téma köré szerkesztve teszi közzé tanulmányait, érintve minden fontos, említésre méltó, komolyabb hatást gyakorló írást, alkotót és trendet.

Performativitás, műfaj, test

Amint szólni kezd az ember valamiről, rögtön beleütközik az azonosítás problémájába. A beszéd mintha a világ felosztását is magába foglalná - már az első szóban. Persze, az isteni parancsok kora már leáldozott.. Mégis, az a mód, ahogy beszélünk valamiről, a gondolkodás újra és újra felülvizsgálandó tárgyát alkotja.

Két jól elkülöníthető csoportja van azoknak, akiket „joyce-iánusoknak” nevezünk: a „belsősök” és a „külsősök”. A „belsősök” a szövegek eltökélt feltárására koncentrálnak, az utalások és a mutációk megszállottjai, és sok esetben még Heideggernél is Heideggerebbek a filológiai mélységek feltárásában – természetesen az alászállásban. Ismerek néhány elsőrangú „belsőst”, s nagy tisztelettel adózom nekik: ilyen a kaliforniai John Bishop és az antwerpeni Geert Lernout.

A lábjegyzet a történész számára azt jelenti, amit a természettudós számára a kísérlet jegyzőkönyve: nélkülük csodálattal vagy ellenszenvvel vizsgálgathatjuk a téziseket, de nem lehet őket igazolni vagy elvetni.

 Források és tanulmányok

A tudom-is-én-micsoda – a nescio quid, a non so che, az el no sé qué, a je ne sais quoi vagy az I know not what stb. – kifejezés valamikor a XVII. század utolsó harmadában sűrűsödik össze divatos társalgási fordulatból önálló fogalommá. Filozófiai, teológiai, retorikai, művészetkritikai, morálfilozófiai és protoesztétikai beszédmódok kereszteződésében formálódik.