A ​kritika köztes státuszú műfaj, az esszé és a tudományos értekezés közötti sávban bárhol elhelyezkedhet. A könyvbírálatot ez a paradox szabadság teszi intellektuálisan izgalmas műfajjá: a kritikusnak filológiai előzmények nélkül, viszont szerteágazó ismereteket mozgósítva kell értékítéletet alkotni egy-egy új vagy új kiadású műről. Voltaképpen tehát problémamegoldó feladat, amelynek azonban nincs egy vagy akár két helyes megoldása, szemben a többivel, amely téves. De mégis, szűk keretek között, egyvonalú retorikai érvelés során ítéletet kell alkotni. A kritika sikere talán nem is az ítélet helyességén múlik, hanem hogy sikerül-e találni azt a problémát, amely a könyv lényegét ragadja meg, és amely miatt érdemes írni róla.
(Ferencz Győző)

Ferencz Győző magyar és külföldi, kortárs és klasszikus szerzőkkel és műveikkel foglalkozó, széles skálájú írásai ékes bizonyítékok arra, hogy szerzőjük tudatában van annak a morális felelősségnek, amely a napi kritikus, az „első olvasó” és ennyiben minden más olvasó, a szakmai közösség és a nagyközönség előolvasója szükségképpeni sajátja. Mint ahogy afelől sem hagynak kétségben, hogy a napi kritikus közvetlen és közérthető módon „olvasóbarát” recenzióinak az elemző és értékelő momentumait az irodalomtudós maximális elméleti felkészültsége, a mélyen átérzett szakmai kötelességtudat szavatolja.
(Takács Ferenc)