John Keats (1795-1821) az angol romantikán belül a sajátságos neoklasszicista irányzatot képviselte. Verseiben a fegyelmezett, felemelően
tiszta és tökéletes formát az emberi, a személyes tökéletlenség és a halandóság fájdalma hatja át, a Szépség eszményét a halál közelségének tudata árnyékolja be. Kispolgári családban született. Korán árvaságra jutott; rövid élete anyagi gondokban s a huszonhárom éves korában jelentkező betegségének lázában telt el.

Az imponálóan gazdag, sokrétű szakirodalmat feldolgozó, kitűnő tanulmánygyűjtemény a költői nyelv elemzésével foglalkozik − elsősorban a kognitív szemantika elméleti keretében. A szerző azt a − minden természetes nyelvre sajátosan jellemző − nyelvi világképet, világmodellt kutatja a magyar és a japán költészet kiválasztott példáiban, amely felfejthető, kibontható a nyelvek, illetve a költői nyelvek jelentésszerkezeteiből, s amely a mitopoétikus világmodellel is rokonítható. Vallja, hogy − az álmokhoz, mítoszokhoz, népmesékhez, archaikus imákhoz hasonlóan − a szépirodalmi nyelv is őrzője lehet azoknak az ősi léttapasztalatoknak, sajátos kognitív mintázatoknak, melyek átszövik a különböző kultúrákat, s lenyomataik tetten érhetők a nyelvi struktúrákban, a szavak jelentésszerkezeteiben.

Az elmúlt évtizedekben a magyar kulturális és közélet egymással ellenséges táborokká szakadt, s ezek ma már távolabb állnak egymástól, mint a két világháború között az urbánusok és a népiek. Ahogy akkor, úgy ma is pusztító erejű ez az ellentét. Írásaimban, ha közvetett módon is, de reflektálok erre a helyzetre, ahogy például a Szó-függő-híd szóösszetételt is a feszültség oldásának reményével választottam könyvem címéül.