A könyv Nietzsche genealógiai elgondolásait fenomenológiai perspektívából, Husserl és Heidegger történeti elmélkedéseinek fényében próbálja újraértelmezni és a genealógiát mint a történeti önmegismerés programját bemutatni. Ez a fenomenológiai interpretáció szemben áll Michel Foucault vállalkozásával, aki a saját, inkább a posztmodernhez közelítő filozófiai törekvéseit kísérelte meg alátámasztani a nietzschei genealógia öntörvényű értelmezésén keresztül. Foucault a hangsúlyt egyértelműen a szétszakítottság, önazonosság- és eredethiány mozzanataira helyezi, melyek - legalábbis szerinte - a genealógiai gondolkodás fő jellemzői. Ezzel szemben e könyv a genealógiát a jövőre irányuló aktivista megközelítésmódként mutatja be, amely az aktuálisan fennálló, az együttélést és a világértelmezést meghatározó normatív rend fellazítására irányul: a jövőbeni cselekvés új előfeltételeit e normatív rend történeti eredetének feltárása révén próbálja kialakítani. Az így értett genealógia egy adott korszakot meghatározó egzisztencia-feltételek újraalakítására és új - a jövőbeni cselekvést meghatározó - értelmek képzésére törekszik, emiatt van szüksége arra is, hogy a jelent uraló előfeltevésekkel és azok történeti eredetével szembenézzen, azoktól ezáltal távolságot nyerjen. A genealógiai kutatás ezért alapjában szabadság-elvű: a mélyebb, artikuláltabb történeti önmegértés növeli az egzisztencia szabadságát, a döntésképességét és így hozzáférhetőbbé válnak azok a mélydimenziók, ahol új értelmek képződése történik.