Iskolásként nem szerettem énekelni. Az egész osztály előtt, amikor mindenki hallja – ettől kiszolgáltatottnak éreztem magam. A karéneket pedig szívből utáltam, örültem is, hogy valamiképp mindig sikerült megúsznom. A magam kedvére se nagyon énekeltem. Az utóbbi években mégis úgy alakult, hogy ha verset írok, gyakran lesz belőle olyasmi, amit kénytelen vagyok dalnak nevezni. Ezek azonban – én legalábbis úgy hiszem – nem hangos éneklésre, inkább dúdolásra valók. Félelem, rosszkedv, fázás idején lehet a legtöbbjét mondogatni.

Elszórtam ebben a kötetben ezeket a dalokat. Tekinthetők kötőanyagnak a hosszabb szövegek között; tagoló, megnyitó vagy épp lezáró szerepű jeleknek – szerintem azonban fontosabbak: a dalok felelnek a kötetért, azok mondják ki, amit a többi vers körüljárt vagy előkészített.

Dalok könyve. Remélem, ha az égi boltban kezébe akad ez a versválogatás, Heinrich Heine nem tart tolvajnak, mert az ő híres gyűjteménye éléről vettem a címet. A művészetben megszokott dolog a kölcsönzés, mióta világ a világ. A mostani meg kiváltképp újrafelhasználós kor – más küszöbéről elemelt formák, újragondolt tartalmak, idézetek, utalások. Akár az életünk: mintha a miénk volna, mintha a másé. Mintha már megtörtént volna, de talán mégsem.