Jean-Georges Noverre elsõként értelmezte a balettet a színházmûvészet sajátos mûfajaként. Elméleti fõmûve, a Levelek mégsem csupán páratlan kordokumentum, hanem a XXI. században is változatlanul érvényes mûvészeti kérdések tárháza, mert olyan alapvetõ esztétikai és gyakorlati kérdéseket vizsgál, amelyek semmit sem veszítettek idõszerûségükbõl: egyenrangú-e a tánc a többi mûvészettel; alkalmas-e és hogyan történetek elmesélésére; mibõl áll valójában a táncos mûvészete?

,,Duncan kisasszony...akinél szebben senki se táncolt ezen a világon..., nos, igen, Duncan kisasszony úgy gondolkodik, hogy a tánc mint művészet a test művészete, melyben a főszerep az izmoknak, a húsnak jut... Társa a zene.

Tamara Karszavina visszaemlékezései nem csupán tánc-, hanem kultúrtörténeti szempontból is páratlan értéket képviselnek, hiszen egy mára tökéletesen elsüllyedt világról adnak érzékletes és átfogó képet. A balerina ugyanis ebben az emlékiratban részletesen felidézi a forradalom előtti cári balett utolsó korszakát,a Mariinszkij Színház legendás táncosainak, és a hozzá kapcsolódó iskola, a Színház utca nem kevésbé neves mestereinek és növendékeinek életét.

,,A nagy művészet, a Bausché is, derűre hangol, akkor is, ha a nehézről beszél, mert a ráismerés öröme munkál, megláthatjuk, hogy más is lehet úgy, mint mi, más is őrült, nemcsak mi."
(Esterházy Péter)