Csak tenger és ég és nap. Koordináták nincsenek. És kényszer sem, hogy lenniük kéne. Csak nap és víz és semmi. Semmi más. Semmi, ami fontos. Csak ami lényeges. Semmi. Más.

„...ölni tudtok, jó urak: bezzeg
Ha életet tudnátok adni, akkor
Érdemlenétek meg az uralkodást.”
Katona József: Bánk bán

Körülvett a pártállami rendszer abszurd világa, és éreztem azt, hogy a családom nem akar ennek cinkosa lenni. Nem nagyon tudtam, milyen stratégiákkal lehet ennek a világnak a visszáságait kikerülni. Ők sem. Úgy tűnt, hogy az egyetlen stratégia a tudás megszerzése volt. Az ember legyen jó tanuló, így próbáljon egyfajta védettséget kialakítani maga körül a szakmai teljesítményével. Én jó tanuló kislány voltam.

Ebben a kötetben Fülep Lajos (1885-1970) azon művészetfilozófiai írásait próbálom értelmezni, amelyek az 1930-as évek elejétől az 1960-as évek végéig keletkeztek, és a maguk idejében nagyobb részt kéziratban maradtak, csak az utóbbi években kerültek kiadásra. Ezeknek a szövegeknek az olvasása után - melynek folyamatát szeretném bemutatni - az a meggyőződésem, hogy Fülep élete második felében írott művészetfilozófiája, illetve a hozzá kapcsolódó további kéziratok szorosan összefüggő és egymásra épülő elképzelések világává állnak össze.

A Vízhomok szerzője ismeri a titkot: többet mond, mint amennyit kimond, többet sejtet, mint amennyit elárul. Budapesttől Párizsig, a Balatontól Arles-ig, kislánykortól az első szerelmen át egy bonyolult, szívfájdító kapcsolatig huszonnyolc sokértelmű, teljes fényében (és teljes titokzatosságában) megmutatott pillanatát látjuk a főszereplő Éva életének. A könyv huszonnyolc novelláját két belső monológ foglalja keretbe: e két pólusból indulva egyszerre kezd párbeszédbe egymással a nő és a férfi, az élet és a művészet.