Olvasmányos írásokat tartalmaz a kötet, pedig igencsak keserűek azok az igazságok, amelyeket lebilincselő stílusban és közérthetően örökít meg a szerző. Nem csak az erkölcsi eltévelyedéseket, botlásokat rója fel szellemi életünk bálványozott hírességeinek, hanem könyörtelenül leleplezi a szocialista-korszak álnokságait, hamisításait, téveszméit és embertelenségeit.

Kiket idéz meg az irodalomtörténész-író? Illyés Gyula, Gyurkovics Tibor, Bartis Ferenc, Csoóri Sándor, Vámos Miklós, Ferenczi László, Kornis Mihály, Spiró György, Bertha Bulcsú, Fekete István, Esterházy Péter, Arday Géza, Papp István, Bölcskei Gusztáv, Brády Zoltán, Barta János, Németh László, Veres Péter, Juhász Ferenc, Moldova György, Konrád György, Csohány János munkásságát. Emellett a szerző méltatja Bényei József lexikonját, elmélkedik a humán-tudományok mai jelentőségéről, alaposan kifejti vélekedését azokról, akik 1957-ben elfogadták a Kossuth-díjat Kádártól; elemzi azt a kérdést, hogy a jobboldal miért nem ölelte magához a nemzeti érzésű írókat, valamint tárgyalja, hogy történt-e egyáltalán rendszerváltás az irodalomtörténet-írásban; s azt is megtudhatjuk, mit jelentettek róla a politikai rendőrség egykori adatgyűjteményei alapján. S ahogy előrelapozunk a kötetben, mindinkább kiderül, hogy Beke Albertnek nem csupán a valóságláttatás fontos, továbbá nem csak az elmúlt évszázad megdöbbentő történéseit eleveníti fel saját sorsán és a tanulmánykötetben szereplő írók életútjain keresztül, hanem avatott művésze a szónak is.