Strausz Péter olyan témát választott kutatása tárgyául, amely eddig nem állt a tudományos érdeklődés középpontjában. A két világháború közötti magyar gazdasági és szakmai kamarák szerkezeti felépítését és működési jellemzőit bemutató munkában a szerző arra törekedett, hogy eme érdekképviseletek nemzetközi és hazai előtörténetének összefoglalása mellett áttekintést nyújtson a kamarai autonómiák 1920 és 1944 közötti horizontális bővüléséről és vertikális változásairól egyaránt.

Nevezetes épületek Erdélyben

 

A műemlékvédelem nehéz feladatai ugyanis közösséget kívánnak: közösségi, társadalmi összefogás, akarat nélkül a legértékesebb műemléket sem lehet fenntartani, így felelősen gondolkodó kutatónak alapvető, azt is mondhatnánk becsületbeli kötelessége, hogy kutatásainak eredményeit leírja, s a lehetőségekhez képest minél tágabb közegben terjessze.

 

A kolozsvári Szentlélek-ispotály kora újkori története

Mit tud tenni egy kora újkori város a fogyatékosokkal, a "kóborgó szegényekkel", a rászorulókkal? Hogyan gondoskodik a falai közé húzódó hajléktalanokról, az árván maradt, vagy a törvénytelen születésű, kitett gyermekekről? Hogyan viszonyul a koldusokhoz, a magukat ellátni képtelen magányos öregekhez? A mai napig aktuális és sokszor megoldatlan kérdésre a régi korok válasza az ispotály, azaz a szociális gondoskodás központja volt.

Ügynök-visszaemlékezések a Kádár-korszakból

A kötetben szereplő szövegek egyik fő értékét az adja, hogy elbeszélői helyzetükből adódóan hiteles forrássá válhatnak az állambiztonsági hálózat működéséről. A szerző a hálózat működése során keletkezett dokumentumokat - mindenekelőtt az ügynökjelentéseket vizsgálja, tehát azt a szövegvilágot, amit az ügynökök alkottak meg elbeszéléseikben.

Ha ​a történteket nem is, ezt a felújított városi legendát 1989 táján sokan érteni véltük.
Holott – utólag visszatekintve – úgy tűnik, hogy nem lettünk tőle sokkal okosabbak. Az azóta eltelt bő két évtizedet egyidejűleg különböző státusokban – „egy fenékkel több lovat megülve”- éltük meg, ha tudtuk. Magánemberként, professziószerűen, vagy mindkettőn kívüli közéleti szerepvállalóként. S különböző énjeink mondandója időnként nem kvadrált egymással.

A kora újkori magyar–török háborúk tekintetében az 1552.és 1566. évi várháborúk, avagy éppen Buda 1686-ban tör-tént visszavívása híres és közismert epizódjai a magyar tör-ténelemnek. Ez nem is csoda, hiszen elsősorban a nagy ésheroikus győzelmek vagy vereségek képezik a történeti éskulturális emlékezet sarokköveit. Ám a kényszerű oszmán–magyar együttélés mintegy százötven évének közel kéthar-mada hivatalos békeidőben telt. Ez azonban a mindennapiéletben azt jelentette, hogy a nagy háborúból kis háború lett:a török katonák folyamatos határmenti harcokat folytattaka Magyar Királyság vitézeivel, és a magyar végvárrendszer vonalán áthatolva hódoltatták, adóztatták, rabolták a magyarfalvakat, elhurcolva vagy megölve azok lakóit. Így vált teljesországrészek lakossága számára minden nap – nem is ritkánhalálos – küzdelemmé a „félhold” árnyékában. Jelen kötet főként az 1627 és 1642 közötti időszakra koncent-rálva „boncolja” és elemzi ezeket a jelenségeket a korabelikártételi- és panaszlistákból kinyert, mintegy hatvan táblá-zatnyi adat segítségével. A kortárs összeírók nem csak ösz-szesítették az adatokat, hanem eközben lejegyezték a „leg-különlegesebb” eseteket is. Ám még a rideg számok mögülis előtűnik a szomorú valóság: a „békeidőben” lassan őrlődőország képe.