Sorozatunk címét a II. Vatikáni Zsinat szavai fejtik ki: „Isten szent népe Krisztus prófétai küldetéséből is részesedik, leginkább azáltal, hogy a hívő és szerető élettel egyre szélesebb körben tesz tanúságot róla, és fölajánlja Istennek a dicséret áldozatát: az Ő nevét megvalló ajkak gyümölcsét. A hívők összessége, mely a Szentlélek kenetének birtokában van, a hitben nem tévedhet, és ezt a különleges tulajdonságát az egész nép természetfölötti hitérzéke révén nyilvánítja ki, amikor »a püspököktől kezdve a legjelentéktelenebb világi hívőkig« hit és erkölcs dolgában kifejezi egyetemes egyetértését. E hitérzékkel ugyanis, melyet az igazság Lelke ébreszt és tart fenn,Isten népe a szent Tanítóhivatal hűségesen követett vezetésével már nem emberi szót, hanem valóban Isten igéjét kapja, az egyszer átadott, szent hit tanítását, és fogyatkozás nélkül ragaszkodik hozzá, azáltal, hogy helyes ítélettel egyre elmélyül benne és egyre inkább alkalmazza életében.”

A huszadik századi katolikus teológusok a Sensus Fidei Fideliumról szóló tanítást a hagyományteológia, a megújult egyháztan és a világi hívek szerepéről szóló teológiai reflexió hármas összefüggésében elevenítették fel. Markáns hangsúlyt kapott, hogy az egyház nem azonosítható a papsággal, hogy a Szentlélek vezetése alatt álló teljes egyház képezi a hagyományozás szervét és lesz annak alanyává, valamint hogy a világi híveknek is aktív szerepe van az apostoli hit továbbadásában. A Tanítóhivatal a dicsőséges Szent Szűz mennybevételének dogmájához vezető konzultáció kapcsán is támogatta ezeket a teológiai tendenciákat, ahogy a II. Vatikáni Zsinat döntéseiben is a sensus fideiről szóló tanítás felelevenítését és megerősítését szorgalmazta.

Az Eucharisztia alakítja és neveli a sensus fideliumot és jelentősen ösztönzi a hit megfelelő nyelvi kifejezési formáinak a megalkotását és pontosítását, mivel a hívek leginkább a liturgia keretében fogadják be a püspökök és a zsinatok tanítását. Már a korai keresztény időktől kezdve, az Eucharisztia adta a keretet az egyházi tanítás formába öntéséhez, mert kivételes helye a hit titkával való találkozásnak és a misztérium ünneplésének, valamint a helyi egyházi közösségek szentmiséin elnöklő püspökök ugyanazok voltak, akik alkalmanként zsinatokra jöttek össze, hogy döntsenek a legmegfelelőbb nyelvi és tanbeli kifejezésformákról: lex orandi, lex credendi.

Bernhard Welte (1906-1983) Martin Heidegger tanítványa és barátja, a vallásfilozófia professzora a freiburgi egyetemen, a 20. századi megújuló katolikus filozófia egyik legérzékenyebb alakja, aki szakfilozófiai értekezésein kívül gyakran kamatoztatta didaktikai képességeit a szélesebb olvasóközönséghez szóló rövidebb összefoglalásokban is.

Az embert rosszra csábító kísértés mibenléte mint kérdés már a Szentírás első lapjain felbukkan. Az Egyiptomban megjelenő korai szerzetesség sivatagi atyái, akik „mindentől távol mégis mindennel harmonikus egységben” éltek, az emberi lélek mélységeire való érzékenységgel írják le a kísértéssel járó belső folyamatokat. A démonok által sugallt gonosz gondolatok „specialistája”, pontuszi Evagriosz, a 4. századi sivatag egyik legjelentősebb szerzetesírója. Tanítása meghatározó a keleti és a nyugati lelkiség történetében. A jelen kötet négy rövid művének fordítását tartalmazza bevezetővel és jegyzetekkel.

A szerző olasz kapucinus szerzetes, 2020-ban Ferenc pápa bíborossá nevezte ki. A világ minden tájára hívják beszédeket tartani, 2010-ben a magyar papi találkozó előadója volt Esztergomban.

Tizenkét elmélkedés

Karthauzi Guigó (†1188) írása arra keresi a választ, hogy a Szentírás szavai hogyan vezetik az imádkozó embert az Isten felé vezető úton, miként lesz az emberi szavak olvasásából az Igével, Jézus Krisztussal való találkozás.

A könyv áttanulmányozása során ki fog derülni, mennyire fontos az erkölcsi életvezetésünkhöz a vallásosság erényének igényes megélése, mennyire nélkülözhetetlen a morál lelkének elmélyítése ahhoz, hogy a morál testét, mindennapi döntéseinket jól vezethessük. Lassan belátjuk az ősi bibliai mondat igazságát: Akik a szenttel szentül bánnak, megszentelődnek (Bölcs 6,10).