Az ​utóbbi évek társadalomtudományos vitáiban egyre nagyobb figyelmet kapott a térbeliség problémája, olyannyira, hogy néhányan már egyfajta térbeli fordulat kialakulásáról beszélnek. A kötet a szociológiai térelméletek értelmező rekonstruálására vállalkozik. A klasszikus és kortárs megközelítések is hasonló kérdésekkel szembesülnek: Miként zajlik a társadalmi viszonyok térbeli leképződése? Hogyan hatnak vissza az emberileg létrehozott térbeli formák a társadalmi világra? Milyen társadalmi képzeteket, reprezentációkat alkotnak az anyagi terekről? Hogyan élik meg a cselekvők a tereket? Miért van az, hogy a társadalmi csoportok más térbeliséget alkotnak maguknak? Mi az összefüggés a térbeliség és a csoportkohézió között?

A jelen kötetbe foglalt tanulmányok szerzői elmélyedést kínálnak az olvasó számára, illetve korszakokon átívelő fejlődésrajzot adnak a levél történeti forrásként való értelmezését célzó vizsgálatukkal.

 

Papp Ágnes Klára kötete a nemzetközi humán tudományban "térbeli fordulat"-ként ismert szemléletváltás és az abból következő vagy azzal összhangban álló irodalom- illetve kultúraelméleti elgondolások tükrében vizsgálja a modern és posztmodern magyar regény városábrázolásainak tér-idő viszonyait. Az első rész a századforduló magyar modernizmusának a témafelvetés szempontjából figyelemre méltó regényeinek (Kaffka Margit, Móricz, Kosztolányi, Krúdy, Karácsony Benő válogatott műveinek) kisváros-poétikáját elemzi, elsősorban a kisváros-metropolisz dichotómiát körüljárva. A második rész a modern és posztmodern városábrázolás összehasonlítása mentén vizsgálja Ottlik Géza és Lengyel Péter két-két regényét, majd pedig a magyar mágikus realista próza tér-idő ábrázolásának jellegzetességeit (Grendel Lajos, Gion Nándor, Kolozsvári Papp László és Fehér Béla prózája alapján). A kötet harmadik részében a posztkoloniális irodalomtudomány és kultúraelmélet felismeréseinek tükrében, a magyar irodalomtudományos diskurzus paradigmaváltó párbeszédébe bekapcsolódva gondolja újra a kisebbségi irodalom és a hozzá kapcsolódó fogalmak (anyaország, kánon stb.) definícióit, hogy aztán ennek az elméleti diskurzusnak a kontextusában elemezze Láng Zsolt "áltörténelmi" regényeit, mágikus realizmus által áthatott tér-idő viszonyait. 

Mi újat, vagy legalábbis mi mást tud mondani az irodalomtörténet és a poétikai elemzés a történelmi traumákról a történetíráshoz képest azokban az időkben, amikor a „sok” emlékezés, úgy tűnik, hiába próbál gátat vetni a feledésnek? Az Önéletírás és fikció között: történelmi történetek című kötet irodalmi művekben vizsgálja 20. századi magyar és európai történelmi traumák megjelenítését. A könyv első része Budapest 1944–1945-ös ostromáról és a vészkorszakról írt művekkel foglalkozik, közülük is azokkal, melyek a háború befejezését követő néhány évben születtek. E rész fejezetei írók és közemberek naplóit, illetve a közvetlenül a háború utáni időszakban írott és kiadott, ám mára némileg elfeledett műveit, Tersánszky Józsi Jenő regényeit, Déry Tibor elbeszéléseit, Karinthy Ferenc ostromtörténetét és Vas István verses-naplókötetét elemzik. A háború után kiadott, az ostromot feldolgozó regények többsége abban a hiszemben íródott, hogy képesek a történelmi eseményt új összefüggéseket feltárva megfogalmazni, ezáltal pedig hatni a történelem közösségi elgondolására. A kötet ostromregényelemzései éppen ezért azt kutatják, hogy milyen sajátos lehetőséget kínálnak a fikciók a történelmi traumák közbeszédben hatni képes értelmezéséhez, illetve milyen eszközökkel vesznek részt a történelmi esemény és az ahhoz kapcsolódó társadalmi felelősség egykori és mai megértéséhez. A kötet második része az összehasonlító irodalomtudomány kontextusában vizsgálja a 20. századi történelmi traumák irodalmi megjelenítéseit. Az egyes műértelmezések azt tanulmányozzák, hogy miként keveredik az önéletrajzi és a fikciós ábrázolásmód a II. világháború és a koncentrációs táborok, illetve a háború utáni a totalitárius társadalmi berendezkedések tapasztalatai által ihletett írásokban. Kertész Imre, Georges Perec, Patrick Modiano, Susan Suleiman, valamint Karátson Endre műveinek olvasatai a történelmi kataklizmákat különböző nyelvek és kultúrák eltérő perspektívájában szemlélik. Mindezt úgy, hogy figyelembe veszik az időbeli távolságot, mely az egykori eseményt a mindenkori jelentől elválasztja, így különös jelentőséget tulajdonítanak az emlékezés poétikai és politikai összefüggéseinek. A kötet írásai a múlt élővé tételének új lehetőségeit keresik, abban bízva, hogy történelem megelevenítése az olvasás esztétikai tapasztalatában képes kiteljesedni, s egyúttal alternatívát kínálni a történelmi igazság fogalmának politikai-ideológiai kisajátításaival szemben.

Ebben a kötetben a nők és a szerhasználat sajátosságainak ismertetése történik meg a legfrissebb nemzetközi és hazai kutatások, valamint a klinikai gyakorlatok tükrében.

 

 

Élettörténet és pszichoterápia

 

A narratív lezáratlanság posztmodern motívuma