„Az az igazság, hogy tényleg mindenünk megvolt, nem igaz?” – a jólét világán túli oktatásról

Munkásságának világnézeti alapjai Az összeomlás pedagógiájában – a Holnapután-sorozat legújabb kötetében – immár magyarul is olvashatók. Vallomásos, személyes élettörténetével átitatott könyve egyszerre tanúságtétel és prófécia; megrázóan dokumentálja, hogy milyen, ha néhány nyugat-európai egyetem kulisszái között egy ügyével magára maradt ember minden követ megmozgat a siker érdekében. A könyv megszületésének vágyát, pontosabban azt, hogy a szerző számára égetően fontossá vált a megszólalás, egy korábbi életéből nézve váratlan törés előzte meg. Nevezetesen az azzal való szembesülés, hogy a bőség korszaka lejárt, és minden jel arra mutat, hogy a következő néhány generáció drasztikusan másmilyennek fogja megismerni a világot: a Föld állapotát és rajta az ellátási láncok működését, mint amilyennek például a második világháború után született „legkapzsibb nemzedék” még érzékelhette.

Servant-Miklos, mikor ezzel az információval a legnagyobb mértékben és a legtöbb összefüggésével együtt találkozott, már elhagyta a diákévek rossz albérletekben meghúzódó, kétkezi munkával és akciós termékek utáni kajtatással töltött világát, mögötte volt több – meglehetősen polgári: emberi jogi, pszichológiai, gazdasági területeket érintő – diploma, megtehette, hogy néhány hetente továbbképzésre repüljön Szingapúrba, és épp egy dániai posztdoktori kutatást kezdett el. Egy ilyen pillanatban vált elviselhetetlenné számára a „világvégéről” tudható adatok és azok tanítási gyakorlata közötti kognitív disszonancia. Kollégái, kutatótársai nem osztoztak kétségbeesésén és tenni akarásán, mely azután kapta el, hogy megismerte a bolygóhatárokról szóló friss jelentéseket, valamint a hazájából, Franciaországból induló, speciálisan a globális összeomlással foglalkozó kollapszológiát (melynek egyik alapítószövege, az Úton az összeomlás felé szintén új megjelenés a Holnapután-sorozatban) –, úgy tűnt, mindenki más vagy egy technológiai csodában bízik, vagy beletörődő hümmögéssel várja a katasztrófát. Ezt felismerve elhagyta az akadémiai kutatások közegét, és saját tanári praxisába vitte tovább korábbi témáit: a kritikai pedagógiát kezdte ötvözni a kollapszológiával.

Könyvében személyes tapasztalatait nemcsak a kiindulási pontjának kijelölésére használja, hanem a legkülönbözőbb érveinek illusztrálásához is. Az oktatás nemzetközi egyenlőtlenségeiről szóló alfejezethez például merít egy saját alapítású, harmadik világbeli lányoknak önvédelmi képzést biztosító szervezet tanulságaiból, máskor diákjai érzelmi reakcióival szemlélteti az összeomlás hírét követő gyász állomásait, megint máskor férje romániai származásával és az ő családjával folytatott beszélgetésekkel indokolja saját antikommunista álláspontját. Ezek az élettapasztalatok hasonló súllyal szerepelnek a könyv gondolatmenetében, mint a korábban publikált tanulmányainak összefoglalói (a holland diákok fenntarthatósággal kapcsolatos attitűdjeitől a kritikai pedagógia történetéig) vagy mások – a frankfurti iskolához köthető Oskar Negt, a szociológus Pierre Bourdieu, a pszichoanalitikus szemléletű filozófus, Slavoj Žižek – néhány oldalban összegzett állításai. Mikor pedig a számára legfontosabb szerzőket, Simone de Beauvoirt, a forradalmi szellemiségű feminista gondolkodót és Paolo Freirét, a brazil parasztok közt munkálkodó, szemléletformáló pedagógust mutatja be, az első olvasásuk élményének leírása legalább akkora hangsúlyt kap, mint műveik ismertetése.

Mindezek miatt – bár érezhető a szerző gyakorlottsága akadémikus szövegek felépítésében, jártassága a globális kapitalizmust kritizáló kortárs diskurzusokban – a könyv fókusza nem is azon lesz, hogy tudományos állításokat igazoljon vagy cáfoljon, esetleg véleményt közöljön, helyette egy sokéves nevelődési, mi több: önnevelési folyamatot rögzít. Ez pedig nemcsak tudásszociológiai szempontból érdekes (mivel nagyrészt lefedi, min töri a fejét egy fél életét egyetemi közegben töltő, negyvenes, nyugat-európai nő a kétezer-húszas évek elején?), hanem megszólító hangneme miatt is. A szerző kedvelt kifejezésével élve: egy Bildung történetének olvasása önkéntelenül is hasonló elszámolásra indít: életrajzi analógiák felfedezésének, a megértésnek, a gondolatmenet helyeslésének vagy ellenzésének lehetősége nyílik meg.

A könyv lazán összetartozó hat fejezetének tehát az lehet a „legnagyobb közös osztója”, hogy Ginie Servant-Miklos a bennük leírt ismereteket mind egy tudatos önformálás keretében, a saját maga és a körülötte lévő világ megértése érdekében szerezte meg. Emiatt kaphatott ugyanúgy önálló fejezetet az összeomlás várható frontjainak leírása, benne szinte kizárólag ökológiai és gazdaságtörténeti adatokkal, illetve egy „belső iránytű”-jellegű vallomás a tanulás fontosságáról, a szeretet és a szerelem különböző formáiról és a helyes életről. Az egymástól távol eső témák tárgyalása azonban mind világos, önmagában is olvasható egységeket ad ki, akárcsak a közbülső négy fejezet is.

Utóbbiak közt szerepel egy ökonomikus oktatástörténeti leírás, különösen a mindenkori iskolák és a kapitalizmus aktuális formájának összefüggésére fókuszálva; egy több irányzatot bemutató pszichológiai tudástár az összeomlás mentális terheinek enyhítéséhez; a szerző konkrét pedagógiai praxisának bemutatása, melyben a tanulókat nem a jóléti világ körülményeire készítik fel, hanem az együttműködésre és kétkezi munkavégzéshez hasznosítható tudás megszerzésére ösztönzik; valamint egy szerveződésre vonatkozó, tökéletlen szolidaritást ajánló érvelés, benne a szélsőséges cancel culture kritikájával. A szerző – miután társadalmi feszültségek kereszttüzén vezette végig az olvasókat – végül a zárófejezetben az élet nagylelkű szeretetére és élvezetére szólít fel, ami egyszerre zavarba ejtő és revelatív olyan előzmények után, miszerint nemsokára bizonyítottan összeomlik a világ abban a formában, ahogy ismerjük, és semmi igazán biztató nem mondható el ennek a kimeneteléről.