A fantázia mesterei a XIX-XX. századi olasz irodalomban Collóditól Calvinóig

A tizenkilencedik és huszadik századi olasz irodalom egy sajátos szeletével, a fantasztikus művekkel és szerzőikkel foglalkozik Lukácsi Margit monográfiája. A szerző három nagy téma köré szerkesztve teszi közzé tanulmányait, érintve minden fontos, említésre méltó, komolyabb hatást gyakorló írást, alkotót és trendet.

Két jól elkülöníthető csoportja van azoknak, akiket „joyce-iánusoknak” nevezünk: a „belsősök” és a „külsősök”. A „belsősök” a szövegek eltökélt feltárására koncentrálnak, az utalások és a mutációk megszállottjai, és sok esetben még Heideggernél is Heideggerebbek a filológiai mélységek feltárásában – természetesen az alászállásban. Ismerek néhány elsőrangú „belsőst”, s nagy tisztelettel adózom nekik: ilyen a kaliforniai John Bishop és az antwerpeni Geert Lernout.

Performativitás, műfaj, test

Amint szólni kezd az ember valamiről, rögtön beleütközik az azonosítás problémájába. A beszéd mintha a világ felosztását is magába foglalná - már az első szóban. Persze, az isteni parancsok kora már leáldozott.. Mégis, az a mód, ahogy beszélünk valamiről, a gondolkodás újra és újra felülvizsgálandó tárgyát alkotja.

A lábjegyzet a történész számára azt jelenti, amit a természettudós számára a kísérlet jegyzőkönyve: nélkülük csodálattal vagy ellenszenvvel vizsgálgathatjuk a téziseket, de nem lehet őket igazolni vagy elvetni.

 Források és tanulmányok

A tudom-is-én-micsoda – a nescio quid, a non so che, az el no sé qué, a je ne sais quoi vagy az I know not what stb. – kifejezés valamikor a XVII. század utolsó harmadában sűrűsödik össze divatos társalgási fordulatból önálló fogalommá. Filozófiai, teológiai, retorikai, művészetkritikai, morálfilozófiai és protoesztétikai beszédmódok kereszteződésében formálódik.