„A lélek számára ismerős”. Tanulmánykötet a köztes létről

Mikor a szerkesztők a kötet hívószavának a liminalitást választották, azt a kihívást állították mintegy huszonnyolc szerzőjük elé, hogy gondolják végig, a praxisukban miként érhető tetten az átmenetiség, a „küszöbhelyzet” állapota. A kifejezés elsősorban a múlt század eleji kulturális antropológiát megihlető értelmezési keretként ismert, kidolgozása a kötet lapjain is gyakran idézett Arnold van Gennep nevéhez, különösen az ő Átmeneti rítusok (Les Rites de Passage, 1909) című munkájához köthető. Míg Gennep a meghatározó élethelyzetek közötti rítusok elválasztó, átmeneti, majd befogadó funkcióit írta le, a liminalitás egy későbbi teoretikusa, Victor Turner a „se nem itt, se nem ott”, a státusznélküliség aspektusát a modern társadalmi csoportosulások (például művészeti és vallási élmények, marginalizált csoportok) esetében vizsgálta, s ezeket az üzemszerűen működő társadalomban a változást hozó erő forrásának látta. A kötet szerzőinek megközelítésében mindkét elmélet fellelhető: a többnyire terápiás formákról szóló tanulmányokat annak a titokzatos lendülete hatja át, hogy a liminalitás állapota a szabadság különös tartománya, teremtő alkotásra hívás, hiszen „már nem vagyunk ott, ahol voltunk, de még nem értünk oda, ahova tartunk”.

Az ismertből való kiszakadás és az új helyre érkezés stációi a kötet lapjain változatos díszletekben követhetőek végig: fellelhetőek az ötletekben, melyek a gyermekotthonban működő filmcsoportban fogalmazódnak meg, mintegy láthatóvá téve, „előrevetítve” a bent lakók vágyait: milyen életem lesz, ha nagy leszek (Pirisi Edina és Grosch Nándor tanulmánya)? Ott vannak a megváltozott mozgásszervi képességekkel és függőségekkel küzdők rehabilitációs csoportjainak visszatérő mantrájában: az új életem egy másik élet, mint az előző, de még mindig az enyém (S. Nagy Zita, Papi Réka és Szemelyácz János tanulmányai).

Több szöveg friss társadalmi-kulturális fejlemények lekövetésére vállalkozik, például Dorn Krisztina a kulturálisan nehezített felnőtté válásról ír egy olyan korban, ahol a „kamaszok a trendszetterek, az ő elgondolásaikhoz, igényeikhez igyekeznek felzárkózni az idősebb nemzedékek”; Árkovits Amaryl pedig a hagyományosan fontos egzisztenciális fordulópontok (nagykorúság, szülővé válás) szerepének meggyengülésével magyarázza néhány tinédzserkorú férfi kliensének pszichózisát:

értelmezésében az elmaradó rítusokat egyre gyakrabban helyettesítik a „kötelező jellegűen” megjelenő tünetek és fantáziák, majd a személyiséget az identitásában megerősítő terápia. „Mindannyian az identitás versus szerepdiffúzió fejlődési krízisében elakadva – erős, érett férfimintát nélkülözve –, jobbhíján lehetséges kimenetelként (megoldásként?) a pszichózist »választják«” – szól az értelmezése a praxisában közelmúltban megfordultakról.

De nemcsak pszichológusok szövegei kaptak helyet a kötetben: a szerzők közt találunk urbanistát, zenetörténészt, magyarországi indiánt, népmesekutatót, szociális munkást és asztrofizikust is – az ő értelmezésük nem terápiás folyamatok téridejére szabott, s velük teljes a paletta, ami az olvasó képzeletét az átmeneti terekkel kapcsolatban megszólítja. A zárlat örökös elmaradása Wagner: Trisztán és Izolda című operájában így cseng össze a kötet lapjain a hajléktalanok lakáshoz jutásának új irányelvére tett javaslattal.

Jellemző módon ugyanakkor azok a tanulmányok teszik legintenzívebben átélhetővé, miért is izgalmas minden ember számára az ismeretlenbe lépés időszaka, melyeknek példatáráról nem őrzünk tudatos emlékeket: ezek a magzati korról, a születésről és a csecsemőkori észlelés fejlődéséről szólnak. Borbándi János tanulmánya a korai szelférzeteknek, vagyis (Daniel Stern pszichoanalitikus kifejezésével) a „legszemélyesebb valónk” első megtapasztalásainak kapcsolatát keresi azokkal a felnőttkori élményekkel, amelyek „az összeforrottság, a térben és időben való koherens létezés élményét adják”. Szintén pszichoanalitikus ismeretekre alapozva a beszédtanulás, nyelvbe lépés (mint liminális időszak) fájdalmait, veszteségeit ismerteti: a csecsemő érzetegyütteséhez képest szavakat használni igencsak szegényes világ, s ennek, a nyelvhasználat korlátainak tudatosítása a leginkább a felnőttséghez kötött területen, a szexualitás terén is áldásos: „nem tesz bennünket önmagában szabaddá, ha mindent megnevezünk. Az tesz szabaddá, ha mindenről lehet beszélni, de lehet hallgatni is, ha lehet közeledni, de lehet távolodni is – ha lehet tétován létezni” – írja.

Frigyes Júlia a szülés és a születés élményéről ír, melynek megélt valóságában és szimbolikájában „újra meg újra felsejlik az ütközés, amit az ismeretlennel és a halál ígéretével való szembesülés jelent”. A szerző Jacques Lacan pszichonalitikus fogalmaival dolgozik, mikor ezt a végső ismeretlent a valósként írja le, a szülés, születés határhelyzetében tapasztaltakat pedig a valós horizontjának feltárulásaként: „amikor határhelyzethez érkezünk, kívül rekedünk a megszokott (és lényegüket tekintve nem valós) kereteken, éppen akkor vagyunk leginkább benne a valóságban, akkor vagyunk leginkább önmagunk”.

Az idézett részletekből is kitűnik, hogy a kötet szövegeinek nem egyedüli, s talán nem is elsődleges célja a tudományos információközlés: a szerzők vallomásai, megválaszolhatatlan kérdései egyaránt részét képezik a négyszáz oldalas

szöveguniverzumnak. A személyes hangoltságú kitérők közös rácsodálkozásra, együttérzésre, kétkedésre és kérdezésre hívnak: ezeken keresztül a könyv olvasása maga is a liminalitás terepére visz.